Háy János „irodalomtörténetét” olyan érdeklődéssel kezdtem
el olvasni, mint valamikor a Szerb Antal-félét, s Nemeskürty István „Az magyar
népnek, ki ezt olvassa” c könyvét, s ebben is nagy gyönyörűségem telt. Csigázta
az érdeklődést a könyv botrányszaga is, hogy lerántja mindenkiről a leplet.
Végül annyi botrányt nem találtam benne, ami annak mondható, az minden szerző
történetében valamelyest eddig is benne volt, legfeljebb nem ennyire
kiélesítve. Bátorságban nekem többet jelentett az, hogy milyen biztonsággal
jelenti ki ismert sorokról, hogy gyengék, sekélyesek vagy épp dagályosak,
merevek, érthetetlenül zagyvák, hatásvadászok.
