Kollár-Klemencz László: Öreg banda

Kollár-Klemencz László: Öreg banda. – Bp. : Magvető, 2021.

Kollár-Klemencz László svábokról ír, a pest megyei újhartyáni svábokról, családi felmenőiről ükszüleiig visszamenőleg, akiknek a dédszülei érkeztek még gyerekként a Duna mellől Magyarországra a 18. század első felében. A dédunoka Annában a 19. sz. végén még élénken él a vágyakozás a hallomásból ismert Duna-menti óhaza, az  apró fehér falú házak, a tiszta illatú szobák, édes ízű fehér szőlők iránt. Az eredettudat mindvégig megvan bennük, a tradíciók csak az 1960-as években kezdenek széthullani. 

Anna és Kaldenecker Miklós Soroksáron élnek, 120 tehenük van, ők látják el tejjel a helységet, ám belefáradtak, könnyebb földműves életre vágynak. Rokonaik Újhartyánban élnek, Anna közéjük vágyik, ahol ugyanúgy hajlítják a szenténeket, mint ő. 1893-ban pénzzé teszik a házat, gazdaságot, s a két gyerekkel elindulnak. Ám másnap reggelre értékét veszti a forint, s a lefoglalt 180 hektáros tanya helyett csak a rozzant faluvégi házat tudják megvenni. (Mért gondolták, hogy 180 ha földdel könnyebben elbánnak, mint 120 tehénnel?) Túlteszik magukat a tragédián, s a nagylány Évával s a kamasz Joseffel megkezdik életüket a sváb közösségben, ahol szinte mindenki rokon, mégis komoly segítséget, senkitől sem várhatnak. Josef Soroksáron zenét tanult, s van egy trombitája, amit fligliharninak mondanak. A zene mindent felülmúl az életében, s mihelyt talál valakit, akinek érzéke, érdeklődése van, zenekarszervezésbe fog. Mivel ezek leginkább idősebb emberek, így alakul meg az Öreg banda. S követhetjük aztán végig a család életét generációról generációra – bővebben a 2. világháborútól, ahogy a családi emlékek közelebb vannak –, a falu történéseit/történelmét, szokásait, s a banda sorsának alakulását szinte a máig.

Az elején olyan idilli a kép, hogy aggódni kezdünk, itt mindenki és minden ilyen jó lesz? Az első sorscsapás a pénzromlás folytán hamar bekövetkezik, s bár a főbb szereplők, a család mindenkori tartóoszlopai visszafogott, tartásos, jóakaratú emberek, a nagycsaládban sokféle sors és jellem megmutatkozik majd. A kevésszavúság és érzelmi visszafogottság Annát is, Miklóst is jellemzi, az érzelmek a tettekben s a másik ember megbecsülésében mutatkoznak meg. „Anna nem volt bőbeszédű, de mindig mosolygott, és élvezte, ha mások beszélnek.” A gyermekekkel is ilyen szemlélődő néma kapcsolatban vannak, s kölcsönösen magázzák egymást. Az örökké csendes Éva csendben nézi kiskora óta az anyját, s az anyja azt gondolja, egyszer majd lesz egy férfi, és helyette őt fogja nézni. Hartyánban férjhez megy a fogatos Ménichhez, sorra születnek a gyermekeik, s Éva egyre gyengébb, egyre betegebb lesz, míg végül szinte elfogyik. S akkor Anna azt gondolja: „talán a csendessége vitte oda, hogy megbetegedjen, mert nem mondta soha, ha fáj, nem mondta soha, ha keserű, ha édes, csak elfogadta az életet, s az embereket körülötte” – jó lett volna többet beszélni vele.

Hartyánban Annáéknak még 4 gyermekük születik a századfordulóig: Hans, György, Stefán és Anna. Anna 14 éves, mikor a nővére, Éva meghal. Eddig is ő gondozta a gyerekeket, s apjuk Miklós kényszerű döntést hoz: a kis Annát férjhez adja az özvegy Ménichhez, az árvák felnevelésére, a család életben tartására ezt látja megoldásnak. Bátyjainak, Josefnek és Hansnak életük végéig lelkiismeretfurdalása van emiatt. 

Josef fúvósokkal és dobosokkal szervez rézfúvósbandát, aminek sváb hagyománya nincs, inkább cseh, de régi sváb dallamokat tanulnak, marschokat, hopszokat, polkát, csárdást s egyházi énekeket. Ő tanítja meg a hangszerekre az „iskolázások” folyamán társait, fligliharni, bassfligli, helikon, tuba, klarinét, kisdob, nagydob van a zenekarban. Először a templomavatáson lépnek fel, s aztán mindenhova hívják őket: egyházi ünnepekre, temetésre, lakodalomra, bálra. Josefnek minden szabad percét a zene, a banda köti le, senki nem is gondol rá, hogy meg is nősülhetne. Csak egy lány van, aki tetszik neki, Kakucs felé egy tanyán egy bolond leány, aki mindig megcsodálja a hangszerét, de hát „nem olyanok az emberek, hogy ő egy bolond leányt szerethessen itt a földön, azt csak a saját édesanyja, aki szülte, szeretheti”.

A kis Hansot is elbűvöli a zene, ő ha lehet, még magábafordulóbb mindenkinél. Anna vele is keveset beszélt, inkább hallgattak együtt, de ez vele elég volt. Hans a padláson próbálgatja Josef hangszerét, s a titkos halk fújással csodálatos könnyed technikát alakít ki magának. S Josef is hallgatja: egy nagy zenész készül napról napra odafönt.  Hans hallgatja a próbákat, iskolázásokat, próbálja megfejteni az összhangzás, a hangszerelés titkait.

Mikor Josef alig 40 évesen tüdőgyulladásban meghal, a 16 éves Hansra örökíti a hangszerét és a zenekarvezetést, ami egyáltalán nem az ő természetének való: beszélni, idősebbekkel beszélni, sőt irányítani őket. Anyja segít legyőzni a félelmét, a zenekar pedig elfogadja, sőt elvárja, mert csak ő alkalmas a feladatra. S ő a maga módján vezeti a zenekart. Mást ezenkívül nem is igen lát, csak ez a fontos az életében. Ő azonban családot is alapít, Rose, egy talpraesett rajongó leány a közelébe férkőzik és meghódítja. Rose érti őt, és mindent megtesz, hogy ne is kelljen másra gondolnia, csak a zenére. „Hans férfiassága zeneszeretetében és halk hangjában volt, annyi érzelmet, érzékenységet hordozott, hogy túlcsordult a falu határain”. Rose ezenkívül a tág család minden gondját is elrendezi, s Annával is szeretik egymást. A gyerekeket még ők is magázzák, a szerelmüket tapintatosan mutatják meg, de kettesben Pesten önfeledten bolondoznak.

Gyermekeik közül Rozina sorsát követjük végig közelebbről, aki már gyerekként is folyton nevet, s szívesen játszana ő is hangszeren, de egy lánynak ez akkor szóba sem jön. Hergott Miskával szeretnek egymásba, akit már 4 évesen szolgaságba adtak, s otthon csak az apja ostorcsapásai nevelték. Magától tanul meg mindent, ácsmunkát, kosárfonást, seprűkötést, s keményen, folyamatosan dolgozik, mert ezen a nyelven ért. Hans szeretné bevenni a zenekarba, de nehezen barátkozik a hangszerrel, megtanulja, mint új tudományt, de az iskolázásban nem vesz részt, érdekli, de lassan „melegszik meg a kezében a hangszer”.

Miska fiatalkorára esik a 2. világháború. Még bevonulás előtt összeházasodnak Rozinával, megszületik Boriska, majd a Kicsi Rozina. A háborút kívülállóként csak túlélni akarja, de annyi szenvedésen, nélkülözésen, szökésen, fogságon, elképzelhetetlen szörnyűségen esik keresztül, hogy csak évek múlva tér meg betegen, testileg, lelkileg összeomolva. Egy évig az ágyból sem tud kikelni, s a lelki felépülés még nehezebb, még lassabb. Évekig gyötrik a háború hangjai, rémei, különösen éjszakánként. S nemcsak őt. A háborúból hazatért férfiak ittak a kocsmában, senki szemébe nem nézve, egymástól is távolságot tartva, a feldolgozhatatlan élmények a hajdani közös szép gyermekkorukat is semmissé tették. Miska az öngyilkossággal is megpróbálkozik. „A sváb férfi, ha baja van, felmegy a padlásra és felakasztja magát.” Hans vissza akarja vonni a bandába. „Fújnod kell, fiam, az fog téged meggyógyítani!” Miska azonban félt a hangszertől, attól a törékenységtől, érzékenységtől, kiszolgáltatottságtól. Nem akart érzékeny lenni, nem érezte ott a biztonságot, de tudta, hogy át kell adnia magát, ha azt akarja, hogy segítsenek neki. Félt a zenétől, mert ő csak egy Hergott, s végül még az is kiderülhet, hogy ő nem való Rozinához. Lassan mégis meggyógyul, a háború rémülete majd csak öregkorában, a betegágyon tör újra rá. A lányai megnőnek, Boriska csodaszép, érzékeny, szép hangú leány lesz, a falusi színielőadások sztárja, s halálos szerelmes egy motoros fiúba, aki azonban mindig eltűnik, és soha nem kerül belül a kapujukon. A jövendő anya megérzi a veszélyt, s legyőzi a szerelmes lányt, feleségül megy ahhoz a fiúhoz, aki első alkalommal bemegy hozzájuk. Budapestre költöznek. Miskát Lackó unokája (Bori fia) borotválja a kórházban, s iskolás gyerekeiről számol be neki, s itt véget is ér a történet, beérte az időt.

Ez a Kaldeneckerek családi története, s mindeközben benne vagyunk a sváb faluban, megismerünk sok-sok embert, történetet, adomát, figyeljük az életüket, látjuk a házukat, portájukat, ételeiket, ünnepeiket, szokásaikat.

Van akit, egy-két mondatból ismerünk meg, másokat hosszabb leírásból.  Az öreg Schenk Kónit, a nagydobost az udvarok érdekelték, kinek milyen az udvara, mi nő, mi nem nő rajta, mennyire nő, mennyire nem. Ménich türelmetlen volt, mindig mindennel sietett, hogy ne legyen rés az időn, ne történhessen meg a baj. A gonosszá lett Majer bírót a gyerekek messziről heccelték, de kiürült az utca, a bolt, ha kilépett az udvarról.

Történetek, sorsok rajzolódnak ki:  Rose testvére a rákbeteg Hirt Mari, akit folyton csal az ura, s fizikai ütlegeléssel vesz rajta elégtételt; a szemben lakó árva púpos lány, aki minden este halálra öltözve és ékszerezve aludt el; az egyedül maradt Rismájer Gyuri bácsi, aki már csak a templomban élt, este úgy kellett hazaküldeni, már nem is ment haza, csak az árokba, s a templomi padról lefordulva halt meg; a tüdőbajos kislány, aki a színdarabban előre megénekelte a halálát; Mislai és Bözsike, az együtt kerekező postások, akiket a szülők nem engedtek összeházasodni, s a fiú kivándorolt; az úri borbély, akinél a pesti, világi híreket hallgatják a férfiak. A szemérmes férfiak, akik a borbélynál szégyellik, hogy más ér hozzájuk, akik a templomban sem énekelnek, csak bújnak a zászlók mögé, hogy ne látszódjanak, mert szégyellik a lelkükhöz szóló igét. S a férfiak, akik már 4-5 évesen megtanultak táncolni – aki nem  táncolt, az agglegény maradt – s mulatnak az öreg banda zenéjére.

A zenélés sok jövedelmet is hozott, idővel szép tornácos sváb parasztházat vettek. 30 m hosszú volt, tisztaszoba, tisztakonyha – itt laktak Hanziék -, sütőkonyha, kamra padlásfeljáróval, alatta pince, nagyszoba, konyha kemencével  – itt laktak az öregek, Miklós és Anna -, istálló, műhely, kocsiszín, trágyadomb, disznóól, kiskert. Nem volt kapu vagy kerítés, csak a gazdagoknál, az emberek kellettek egymásnak, korlátok nélkül.

Az étkezés egyszerű volt, mindig azt ettek, ami volt, de abból sokat. Ha borsó van, ne kívánj babot! – írja egy falvédőfelirat. Az eléjük tett vacsora, ahogy Miklósék megérkeztek a faluba: kenyér, túró, tejföl, főtt krumpli, hagyma. Kedves ételük: sült krumpli vízzel megspriccelve, hogy lejöjjön a haja, sózva, friss olajjal. Az olaj ritkaság volt, becsülték, gyógyító erejűnek gondolták. Gyakran volt babsaláta: főtt bab apróra vágott hagymával, ecettel, sóval; kvak: káposzta, krumpli és belegyalult cukorrépa. Nagyszombaton tejbableves: vízbe főtt bab zsír és rántás nélkül, s a főtt sonka leve tejjel, hozzá krumplis gombóc. A karácsonykor böjtnap volt, délben guba, este tea, éjféli mise után héjában sült krumpli és kocsonya, másnap disznótoros, húsleves, töltött káposzta. Szilveszterkor borleves aszalt szilvával, fejhús krumplival sütve. Újévkor csak patást ettek, kaparóst nem. A Szent Vendel napi búcsút nagy készülődés előzte meg, a süteményeik: labdarózsa, cimetkropfli, hercel, piskóta, vajas kifli. A lakodalmi menü 3 fogás volt: tyúkhúsleves, főtt hús édes paradicsomszósszal, rántott csirke, sült kacsa rizibizivel, éjfélkor virsli tormával.

A János-napi disznóölés után játszani kezdett a banda, „ilyenkor Hans odamuzsikálta az összes valaha élt testvérét, rokonát, felmenőit, talán még a német rokonait is a Duna másik végéről”.

A vallás alapvetően határozta meg világrendjüket, ünnepeiket, köznapjaikat. Még az ötvenes években a párt sem mert ellene fellépni, akkor is ment a processzió a máriabesnyői búcsúra, a falvakon át ezres nagyságúra dagadva, az öreg banda kíséretével. A kislányok természetesen keltek és mentek a hajnali rorátéra, Hanzi újságpapírba csomagolta fázós lábukat a cipőben. A kis karácsonyfát a gerendára függesztették. Vasárnap a nyolcas misére mentek a gyerekek, a nagymisére a fiatalok, házasok, az estire, aki napközben nem jutott el. Az erősebb fiúk fújtatták az orgonát, harangozni segítettek a gyerekek, 100 lépcsőn kellett a toronyba felmenni.

Ismerős régi szokásokkal találkozunk: ha végigmegy egy szekér a falun, a gyerekek felkapaszkodnak a szekér saroglyájára, s csak a falu végén ugranak le.

Felelevenednek kis anekdoták – egy lakodalmon a szénakazal tetején húzatták a bandával –, és régi szokások, pl. az un. aljagyzószórás, amikor húsvétvasárnap este a legények mindenféle szeméttel szórták tele a lányos házak udvarát, vagy más kópéságokat követtek el, felvitték a szekeret a padlásra.

Sváb nevekkel ismerkedhetünk:  Joki, Kóni Pászel, Stefkó, s találkozunk ragadványnevekkel is, pl. a Kottás család, akik ellopták a banda kottáit.

Megvannak a saját szólásaik, pl. Úgy vigyáz rá, mint öregasszonyra a kakas (aki megfagyott az egyik téli vásárban), népi tapasztalataik: a krumplit csak annyira szabad mélyre vetni, hogy meghallja a déli harangszót, és babonáik, pl. nem szabad a kútvödörből inni, mert vizibornyú nő a hasukba, az asztal körül nem szabad járkálni, mert kergék lesznek a birkák.

Megismerjük a sváb férfiviseletet: zsinóros csizma, csizmanadrág, rövid zakó, alatta mellény, vászon fehér ing, mellénél húzva, nyakánál összegombolva, ropogós gallérral, kis sváb kalap - a zenekar mindig ebbe öltözött. A férfiakat soha nem látták hajadonfőtt, még az udvarra is kalapban léptek ki.

Az ötvenes években pezsgő sportélet volt, kulturális élet, iskolai kirándulások, minden húsvétra színdarabot adtak elő a fiatalok. Aztán ez kezdett elhalni, elkezdődött a városiasodás, a fiatalok a városba mentek tanulni, dolgozni, nem értek rá, új élményeik lettek, a közszellem azt mondta: minden régit kidobni, ruhát, zenét, bútort, házat, lakhelyet, mindent újra cserélni. Elhagyják a tradíciókat, műanyag, szandálos-cipős könnyebb-szabadabb világ jön, jazzbanda alakul. A nehéz tradíciók levetésével oldódik a távolságtartás is, a generációkon át ki nem mutatott érzelmek feszültsége, már tudják, hogy nyitni kell, adni a testük melegéből is a másiknak.

A történelmi időkben az volt a legfontosabb: megőrizni régi identitásukat, svábnak lenni Magyarországon. Az újhartyáni svábok életében fontos szerepet töltöttek be a zenekarok. Később már több is volt, de az első az Öreg banda, amelyet a fiatal Kaldenecker Josef szervezett, nem sokkal a beköltözésük után, miután felfedezte az első embert, aki hozzá hasonlóan érzékeny a zenére. Tuner Joki kukoricafattyazás közben azt találta mondani, miután együtt dudorásztak, hogy azok a legszebb dallamok, amik valamire hasonlítanak, de nem tudni, mire. Az öreg Tuner tubás lett a zenekarban. A második tag a sógora, Ménich, akit rábeszél egy olyan hangszerre, amelybe bele kell bújni, Ménich helikonos lesz. Sokan csatlakoznak, tanulnak, végül azok maradnak, akik tényleg a zene, a hangszer miatt jöttek. Idősebbek, ezért öreg bandának hívják őket. Josef kakucsi tanító barátjával régi sváb dallamokat és egyházi énekeket kutat fel, megtanulják a Swäbische Bhutot, az Oldi ländlert, a Purkert, a Pálicskát, a Grosser Gottot. A templomszentelésen még csak négyen vannak, később kilencen, majd 14-en is. Mindig másnál „iskoláztak”, letettek a földre egy vödör bort, az asztalra poharakat s egy tál cimetkropflit, s a házbeliek s a szomszédok áhítattal hallgatták a gyakorlást. Josef szigorú volt, nem engedett addig tovább menni, míg tiszta nem volt a dallam. Elmagyarázta a különböző szólamokat, mitől hogy lesz teljesebb az összhangzás. De legfontosabbnak azt tartotta, hogy szívből jöjjön a muzsika. „Csak szívből jöjjön, s szívig menjen, s ha ütnie kell, üssön, ha simogatni kell, szeressen. Ilyenek voltak az Öreg banda dalai”.

Mikor Hans átvette, 9 tagú volt a zenekar és 50 az átlagéletkor, nem volt könnyű az aluszékony öregekkel, de ha felemelte az ujját, mind rá figyeltek. Az első világháborúból tüdőgyulladás miatt hamar leszerelték, onnantól várta, hogy a többiek is hazatérjenek, s a megújuló zenekarba fiatalokat vett be főképp a Kaldenecker családból, mert a rokonokban jobban megbízott, biztosabban tudott velük bánni. Hanzi az embereknek csak a zenén keresztül engedte magát látni, nem szívesen beszélgetett senkivel, csak a zenéről, mert mást nem tartott fontosnak. Mikor fonográfosok jöttek a faluba, hogy felvegyék a paraszt fúvószenekart, elbújt a kukoricagóréba, míg el nem mentek. 1924-ben már 14-en voltak a zenekarban: 3 fligliharni, 3 klarinét, 2 basso fligliharni, 3 tuba, 1 helikon, 1 kisdob, 1 nagydob. Az emberek imádtak a zenéjükre mulatni. „A Tűzpolkát, na azt úgy játszották, mint az ördögök,… úgy pörgették a táncot, ahogy csak akarták”. Az egyházi ünnepeknek a rézfúvós hangzással megemelték a fényét. Ahol iskoláztak, ott megállt az élet. A második háború alatt Hanzi otthon várt, gyakorolt vagy képzelgett. De a háborúból már nem ugyanazok az emberek jöttek vissza, a háborúval nem lehet előre számolni. Az első előadásukat megrendült csendben hallgatták végig az emberek, senki nem perdült táncra. A második háború után is fiatalodott a zenekar, a hangszerek átöröklődtek. Ha játszottak, a legszebb ruhájukba öltöztek, nem itták le magukat, tisztelettel beszéltek egymásról és az asszonyokról, nem beszéltek ki senkit, ha nem volt ott, és szépen játszottak. ”Az Isten zenekertje volt, ahogy tartották a hangszert, az a kéztartás, öröm volt nézni a kipirosodott kedves tekinteteket!”

Az ötvenes években Hansi kezdte úgy érezni, megöregedett a zenéhez. A nehezebb fellépésekre – máriabesnyői processzió – már nem ment el, többször bízta Miskára vagy a többi fiatalra a zenekart. Utoljára az unokája, Bori esküvőjén játszott (Miska is), s 4 év múlva meghalt, de mindennap gyakorolt. Hanzi után már nem ugyanaz volt az Öreg banda, hangosabbak lettek, pontatlanok, ittak, a kaland, a szórakozás, a pénzkereset mozgatta őket, amint bejött a szandálos-cipős világ. Az öregasszonyok szerint akkor leszünk közel a végéhez, mikor a parasztok olyan ruhákban járnak, mint az urak, és az urak, mint a parasztok.

Ennek a világnak vége lett, s milyen jó, hogy amíg él az emlékezetben, akadt, aki megörökítse a Magyarországon élő svábok egy közösségének a történetét, Újhartyán 20. századát.

Kollár-Klemencz László

Trifonovné Karajz Borbála, 2022