Kik vagytok ti

Kik vagytok ti / Háy János.-  Bp. : Európa, 2019.

Háy János „irodalomtörténetét” olyan érdeklődéssel kezdtem el olvasni, mint valamikor a Szerb Antal-félét, s Nemeskürty István „Az magyar népnek, ki ezt olvassa” c könyvét, s ebben is nagy gyönyörűségem telt. Csigázta az érdeklődést a könyv botrányszaga is, hogy lerántja mindenkiről a leplet. Végül annyi botrányt nem találtam benne, ami annak mondható, az minden szerző történetében valamelyest eddig is benne volt, legfeljebb nem ennyire kiélesítve. Bátorságban nekem többet jelentett az, hogy milyen biztonsággal jelenti ki ismert sorokról, hogy gyengék, sekélyesek vagy épp dagályosak, merevek, érthetetlenül zagyvák, hatásvadászok.
A magam értékítélete jóval óvatosabb, az amatőr gyengeséget érzem, de a „nagyok” sorainak megelőlegezem a bizalmat: azért, hogy én nem értem, még értékes lehet, talán én nem vagyok érett hozzá, József Attilából sem értek mindent, de ezért nem a költőt hibáztatom.

Háy sok mindenre felnyitja a szemünket. Szerzőnként megpróbálom összefoglalni legfontosabb gondolatait egy-egy nemzeti nagyságunkról.

Bornemisza Péter mint tanító és prédikátor nem műalkotásokat akart létrehozni, hanem jobbá tenni a világot, amelyben élt, és amely nagyon gonosz volt. Prédikációiban a papok  – a mai me too-korban  is  – elképzelhetetlen bűnöket vallanak meg. De prózai szövegei a megváltozott nyelv miatt ma már alig olvashatók. Nem úgy a magyar lírai költészet első verse, a „Siralmas énnéköm…”, amit vándorlásai hoztak ki belőle, s amit ma is papírra vethetne bárki vándorló!

Balassi Bálint egy velejéig romlott korban egy velejéig romlott ember volt! Már puszta nevére összeborzadtak a zólyomi polgárok. Erőszakos verekedő, tivornyázó Don Juan, nagyhangú hőzöngő, periratok sora írja le kegyetlenkedéseit. A versei viszont léteznek, s egy valódi költői fejlődés ívét rajzolják ki. S ő az arra rárakódott legendára bizonyára azt mondaná: „De piszkosul kivakartatok a koszból, cimbora!”, s nemigen cserélne a legendájával, akin minden festve van, semmi sem igazi.

Csokonai volt az, aki kettővel járt felettünk a gimiben, s amikor már tanított, akkor is együtt ivott velünk, s bár csak 32 év jutott neki, megannyi költői szerep vele kezdődött: a tüdővészes költő, az iszákos, a nemzet szabadságvágyó dalnoka, a korán elpusztult zseni és a poéta doctus.

Berzsenyi Dániel bár diákkorában minden virtust kipróbáló, apja elleni lázadó volt, kicsit nevetséges vidéki nemes, szorongó felnőtt lett, irogatóként városi társaitól idegenkedő, köztük bugrisnak számító. Nehezen olvasható, avult verseiben kora magyarságát ostorozza, de nem a haladást óhajtja, hanem a régi dicsőséget. Verseit – melyeknek közéleti üzenete rémesen konzervatív, formailag tele vannak dagályos, zavaros, hatásvadász képekkel – arisztokratáknak ajánlja. De A közelítő téllel el lettünk találva!

Vörösmarty Mihály retorikus korban retorikus verseket írt, színpadias hevülettel, gáttalan képtolulással, s eposzokat, a mára olvashatatlanná kopott Zalán futását. Talán a gyerekkorból datálható megfeleléskényszer mozgathatta, hogy a „nemzeti költő” szerepkörébe került, s próbált ottmaradni. A forradalom bukása után e szerepben tovább tündökölni nem lehetett, vidéken dekkolt, talajt vesztve. S A vén cigány és az Előszó c. versekben, melyek a modern magyar költészet alapversei, sodró és szédítő képekkel írja le a vívódását, s megelőlegezi a szabad asszociációkra épülő alkotástechnikát.

Jókai Mór

Az Istennek annyira tetszett „A magyar nemzet története”,  hogy visszaküldte Jókait, írja tovább a következő száz évünket.  De Jókai a XX. században nem talált semmi jót, nem tudott az Úrnak újabb hősöket küldeni. A sok áldozatot ajánlotta neki hősökül, angyalkatonákul. Jutalomként az Úr a mennyben egy senki szigetét ajándékozott neki.

Petőfi Sándor „keletkezése”: a nagy triumvirátus, Bajza-Toldy-Vörösmarty Csokonairól beszélgettek, hogy milyen szar sorsa volt, az összes verse a nyelvújítás előttre esett, s minden sikerről lekésett. Elgondolták, mi lenne, ha létrehoznának egy Csokonait sikeres változatban? S létrehozták Petőfit J

Petőfi, a lángoló tűzoszlop

Ő az, akiről mindent el lehet mondani, s mindennek az ellenkezőjét is, mindegyik mai párt, nézet, megtalálja benne, amit zászlajára tűzhet. Holott egy kamasz, egy formálódó ifjú lelkivilága, nézetei, szélsőségei azok, amik 10 évébe 16-26-ig belefértek, s életművé lettek. Mindenre úgy néz, hogyan csinálhatna belőle verset, mindenféle szerepet magára vesz, s utoljára a legfontosabb szerepe ránő, eggyé válik vele, s kénytelen annak áldozatává lenni.

Konfrontatív, indulati hullámzásokkal terhelt alak, összeférhetetlen – mert saját magát tartja igazi költőnek, s mindenkit a tehetsége szerinti helyén akarna látni, s ez mások számára elviselhetetlen. Ezt csak az Arany-barátság írja felül, a neki írt leveleiből „határtalan szeretet, okosság és humor árad”.

Arany János

A félszeg falusi fiúnak mindig meg kellett magát győznie, hogy írjon, írásaiban is szerény és visszafogott volt, a magánemberről alig tudunk meg a művekből valamit; a nemzeti költő szerepét vette magára. Az epikus költészetet műveli, ami Európában már kiment a divatból, mert az epikus ábrázolást átvette a regény, a költészetnek pedig marad a személyes, érzelmi líra, amire pedig ő, mint zárkózott, puritán, józan életű költő, képtelen, csak önsajnálat és érzelgősség bukkan fel itt-ott a versekben. Utolsó, öregkori verseiben azonban „egyszerűen és kiszolgáltatottan áll előttünk egy idősödő, betegeskedő lírai hős”.

Madách Imre

Érthetetlen, hogy alkothatta meg Az ember tragédiáját, mert ez az egyetlen olvasható műve, sem előtte, sem utána nem írt hasonló kvalitást. A Tragédia soha nem fog kimenni a divatból, mert olyan aktuális gondolatok vannak benne, melyeknek feszegetése soha nem lesz divatjamúlt:

- az egyén szerepe a történelem alakításában

- a felelősség kérdése

- a tömegek milyensége és problematikus volta

- a pénz, a hatalom kérdései

- a különböző férfi-női szerepek feltérképezése

- a magánélet legkülönbözőbb aspektusainak megjelenítése
Rólunk van szó benne.

Reviczky Gyula regényes élete érdekesebb, mint a költészete. Személyes hangú világköltő, érzelgős, szentimentális szövegekkel, amik a hasonló érzelmeket átélőket tudják megtalálni. Mára ezeket túlírt, megkopott, üres érzelmi bombasztoknak érezzük, csak néhány sokat idézett sorra emlékezünk belőle: „Nincsen remény” „A világ csak hangulat”

Mikszáth a legendás idők után született, a kiegyezés gyermeke. Először egy tájegység írója lesz megalkotva a novellafűzér műfaját, ezt a mesebeli könyvet, amelyben azonban a szlovákok, tótok, mint B kategóriások szerepelnek. Az örökölt regényformákat romantika helyett humorral fűszerezte, kora folyamatait ábrázolta anekdotafűzér-szerű regényeiben, melyekben így a társadalmi karakterek eléggé sematikusak maradtak. „Bár előbb olvastam volna Dosztojevszkijt, mint Jókait” – írja idősebb korában. De élvezettel olvassuk a meséit, mint a gyermek, aki várja a holnap esti folytatást.

Bródy Sándor gyerekkori gazdagságból hullott a szegénységbe, s mindig törekvése maradt – bohém sikeres szépfiúként és íróként – hogy azt visszaszerezze, s benne maradjon. Érzékelte az alakuló kapitalizmust, annak folyamatait ábrázolta, szereplőit hozta be a magyar irodalomba, de olyan türelmetlenül, hogy nem tudta kivárni, hogy személyiségük és körülményeik alakítsák a sorsukat. Felszínesek maradtak a szereplők, indokolatlanok a fordulatok, művivé vált a szituáció.

Gárdonyi Géza

„Mikor gyerekek voltatok, még tudtátok, ki Dobó és ki Hegedűs István”

„Elbújik az egri házba a négy fal közé, s ott lesz Bornemisza Gergely és Dobó és Zéta és Attila, mert kint már csak nyulak vannak”

Zala György az a senki által nem ismert szobrász, aki a mentékbe bújó polgárság dolmányos-romantikus életideáljához megalkotta azokat az álklasszicista érzelgős szobrokat, melyekkel tele van pötyögtetve az ország, kezdve a Hősök tere angyalával.  Mintája lett a hivatalos Magyarország mindenkori bérművészeinek, akik mindent elkövetnek, hogy a művészi sokszínűség helyett valamiféle nemzeteszme nevében kizárólagossá tegyék magukat.

ADY nehezen identifikálható mi-tudatából ered a közéletet mai napig leuraló mi-ők, amelyben sosincs pontosan körülírva, hogy ki és miért tartozik ide vagy oda.

Alaptémái: az ifjúság elsiratása, szerelmi lihegés, a kávéházi világ, az élet és teremtés toposzai, a kurucozás – mindez később az önteltség és szimbolikus nagyotmondás kenőcsével leöntve.

Mindent felülír narcisztikus egója, kiválasztottság-kitaszítottság-tudata. Tudatosan építette fel önmagát, ő az első magazinsztár.

Szakrális retorikus versei homályos látomásos képeket, kínos sorokat eredményeznek, amiket jobb, ha nem akarunk megérteni, maradjanak titkok! A mai olvasó, ha nem igényli a vezért énje mellé, megmosolyogja ezt a versbeszédet. Szerelmes versei beletaknyosodnak az érzelgősségbe, mintha emlékkönyvet lapozgatnánk. Valójában igazi romantikus költő, s a romantikus túlzások lenyűgözik a kortársakat, nincs, aki rákérdezzen, hogy mi ez tulajdonképpen. 

Háy is úgy érzi, mintha a 2. parancsolat ellen vétene: „Az Úr nevét hiába ne vegyed!” Nem tudja, miképp születhetett meg részegség és másnaposság között az a pár tucat remekmű.

Móricz Zsigmond az utolsó író, akinek legendásan gazdag élete legendásan gazdag életművet szült. A regények élettani alapjai:

- a naggyá levés vágya

- a házasság nyűge

- a szerelem múlékonysága. 

Főhősei az ezekben kudarcot valló férfi, s kétféle nő:  a „boldogasszony”, aki a biztonságot és a házasság rabságát jelenti,  s a „szépasszony”, aki a szerelem mákonya, s nem támasz.

Mintha egy nagy történetet mesélne a szegényember legkisebb fiáról. Nem parasztíró, a falusi kisvárosi környezetet csak keretként használta, hogy meg tudja írni azokat a belső problémákat, amelyek őt, mint embert és mint írót mélyen érintették. Minden életesemény, s minden, amit lát, írói anyag számára, s minden művének ő maga a főhőse. Mindenkiben írói alapanyagot keres. Első felesége, Janka ezt bőségesen szolgáltatta, de elvárásai idővel nyomasztóvá váltak az író számára, végül öngyilkos lett. A második, Mária viszont olyan üres, hogy semmi felhasználható anyaggal nem tud neki szolgálni, „haszontalan és rendkívül költséges nő” – elválnak. Harmadik, felemásan vállalt kapcsolata, Csibe egy ideig ontja neki az írnivalót, s meg is születik utolsó remekműve, az Árvácska.

„Műveiért – sárból az aranyért – újra és újra le kell hajolni, s megdörgölni, hogy fényesedjék az idők végezetéig.”

Kaffka Margit slendrián és szenvedélyes nő volt, „kis nyugtalanságok és nagy vágyak üldözöttje”.

Mintha csak a bizonyosság megszerzése miatt ment volna férjhez, hogy a modern nőnek a házasság nem való. „Délelőtt tanítóné, délután író, este dáma” – az egyedülálló, dolgozó, író anya idegi és fizikai kimerültségében írja legjobb regényét a Színek és éveket, bár nincs tudatában, nem tud különbséget tenni remekmű és fércmű között. Regényeiben elkezdi lebontani a hagyományos női szerepeket, s szomorú konklúziója: ha boldog akar lenni, a nőiséggel kell leszámolni, vagy marad a férfinak való kiszolgáltatottság. Végül 1914-ben egy tíz évvel fiatalabb férfival megtalálja a vágyott boldogságot, de jön a világháború és a spanyolnátha…

Babits Mihály egész jellemét áthatja a merevség, nehézkesség, amire rárakódik a kulturális hagyaték beteges tisztelete és a göcsörtös nyelvkezelés. Ezt ő súlyosságnak nevezi, s „magasabb élvezetek” keresésének. Könyveken nő fel, lírája testetlen, élettelen. A művesség és formaművészet látszatát kelti, de erőből tartja a formát, „soha nem fekhetünk rá a mondatra, mert azt göcsörtös mondatszerkesztéssel éri el, sem a rímekre, mert zavaróak. ... Érthetetlen, hogyan volt képes ennyi képzavart és ennyi logikátlanságot összehordani.” 

Bölcseleti lírának, objektív kötészetnek nevezett életműve rossz, elitista arisztokratizmus, zavaros, közhelyes gondolatokkal, ijesztő képi és gondolati pontatlansággal. Regényei is kimódoltak, túlírtak. Házasodásába jobb bele nem gondolni, az ifjú hím a fogatlan oroszlán elé vitte a zsákmányt.

A Jónásban végre megírja önmagát, a menekülő, bújó embert, aki kénytelen végül cselekedni. A személyiség felnyitása nyelvi felszabadulást is jelent, a Jónás esztétikailag is az életmű csúcsa.

Tanulság: csak a létre alapozott művészet válhat autentikussá.

Kosztolányi az első irodalmi szervilis, finom modorával mindenkit levesz a lábáról, sztár akar lenni, mindenkinek megfelelni. Ady kegyetlen kritikát ír róla, amelyben megveti egy ma is fennálló irodalmi kategorizálás alapjait: az életes és az irodalmi író ellentétét. Kosztolányi világlátása konzervatív, a nyugatosokkal nem érez közösséget, megalkotva a homo aesteticus fogalmát búvóhelyet teremt magának, ahova elbújhat, ha valami mellett ki kéne állnia.

A szegény kisgyermek panaszai tiszta és hiteles szerepjáték, de evidens érzelmek helyett negédességgel és érzelgősséggel, mesterkélt önsajnálattal. Beleragad az érzelgős dalnok szerepébe, az esztétizáló busongásba. 

Aztán jön a gyógyíthatatlan betegség, s általa az utolsó nagy versek – Számadás, Halotti beszéd – melyekben végre összefoglalja, amit az ember egyedüliségéről mindig is gondolt. Nagy az ára az utolsó nagy verseknek, de „a táncdalénekesből… valóban jelentős költő lesz”

Füst Milán tudati lírát ír, az életrajzot, a gyerekkori nyomort nem engedi beszüremkedni az életműbe. Egyenetlen hosszú sorokban, rejtett ritmikával írja a profán imákat, heroikus küzdelemként a valahai tökéletes világrend visszaállítására. A gyerekkori szeretetdeficitet semmi nem képes pótolni, idővel gőgös szörnyeteg lesz belőle. Mesterségesen teremti meg az agg, beteg, bölcs költő mítoszát, amit a nyugatosok túlélőjeként meg is él. A Füst-szemináriumokon úgy ad elő, mint egy hitszónok, s a leírt előadások és más gondolati művek lenyűgözőek: Látomás és indulat a művészetben, Ez mind én voltam egykor, Hábi-Szádi küzdelmeinek könyve.

Kassák Lajos élete minden pillanatában öntörvényű volt, ő volt az avantgard  Magyaroszágon. Érzelgős önmutogatás helyett az életet akarta bevinni a költészetbe, új formákat teremtve ehhez, ami Osvát szerint ”üres kocsizörgés, nem vers.”  Semmi nem volt jó neki, utálta a háborút, a forradalommal elégedetlen volt, a Horthy-korszaknak egyenesen ellensége, a népi demokráciába sem tudott beilleszkedni. Sehova nem illeszkedett, csak az újabb és újabb bomlasztó irodalom képviselői találták meg. Ő a békétlenség, a zavar a rendszerben – bármelyikben.

Vádirat Szabó Lőrincről

Egész életének a becsvágy a motorja, kapcsolatai a karrierépítés szolgálatában állnak.

Első köteteiben még ott van a közösségi szerepvállalás baloldaliként, hogy aztán a privát sérelmek nyomán a magány, a fájdalom, az önsajnálat vigye a prímet.

Felmenti az egyént a morális felelősség alól, jobbra sodródik, lenyűgözik a fasiszta eszmék, az erőfitogtatás, szerencsére a tettlegességig nem jut el, de később sem mutat semmi megbánást.

A felmentés után írja meg a Tücsökzenét, mintha mi sem történt volna, amelynek érzéki nyelvébe belehelyezkedni igazi olvasói öröm. Hasonló a Huszonhatodik év, bár felfoghatatlan a 25 éven át tartó szerelmi háromszög, s a hozzá illeszkedő számtalan újabb szög – a felelősség kérdése nem vetődik fel benne, a test kiszolgáltatottja, semmiért akart mindent. Lírája mentes minden morális alapvetéstől. 

Kérdés: megbocsássuk-e a Tücsökzenéért a bombasztikus versek sorát? az esendőséget, amivel kiszolgáltatódott a század eszmerendszereinek? Vagy gondoljuk vele együtt: „Még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven, és megbékélve mind együtt leszünk a földben”

A Magyar Nép – a legnagyobb magyar költő

Az írásos feljegyzésekben fennmaradt első népköltési sor: „Virág tudjad, tőled el kell mennem, és teéretted kell gyászba öltöznöm” (1490) – meglepő intenzitással mutatja föl a magyar szerelmi líra és egyben az önző férfilélek működésének egy fontos sajátságát, az egocentrikus érzelmi önzést, hogy elhagylak, de engem sajnáljatok, mert én gyötrődöm azért, hogy elhagylak.

Aztán előbb műkedvelésből, később módszeresen kezdték írástudók összegyűjteni a népköltéseket. Vajon mit érezhetett Bartók, mikor a 18 éves turai lány elénekelte neki: „Ablakimba, ablakimba besütött a holdvilág” – csettintett, mint Schliemann Trója megtalálásakor, vagy csak kicsordult a könnye?

Szemben a műköltészettel a magyar nép funkcionálisan működött, az élethez adott nyelvi fogódzókat: szerelem, halál, munka, mulatozás – siratók vándordalok, virágénekek, katonadalok, munkadalok, gyermekmondókák – a legfontosabb élethelyzetekben szólalt meg. Egyszerű, tiszta képeket használt, hogy megvilágítsa, mit érez. „Fiatalabb kori” művei veretesebbek, áttételesebbek, mélyebbek. A XIX. századiakon már érezni a ponyvaversek hatását, sőt később a népszínművek, operettek, magyar nóták hatását. Mára abba is hagyta a versírást, lemondott a dicsőségről, hírnévről, jogdíjról, átadta a névvel jegyzett szerzőknek.

József Attila az utolsó messiás, története keresztúttörténet, az én teljes magára maradottságának története. Életében a szegénység és a relatív jólét gyakran váltogatta egymást, innen a vágy, hogy ne ragadjon meg anyagilag a mélyszegénység és gondolkodásban a megalázottak szintjén. A hely ahonnan beszél a világról: a magányos, el nem ismert, szegény alkotóé, akit a zsenialitása és származása elrekeszt a többiektől. Mikor jobbra fordult volna a sorsa, mintha ő maga provokálta volna, hogy ne úgy legyen, hiába voltak segítői. Fiatalon mindenféle szerepet kipróbált, be akart illeszkedni az irodalmi életbe, mindenkivel barátkozott, „levakarhatatlan” volt. Reményt veszítve újra és újra kétségbeesett küzdelmet folytatott, hogy kitörjön a világtól való elidegenedettségből, hogy feloldódjon természetben, pártközösségben, szerelemben, hogy végül újra és örök érvényre magára maradjon az Olajfák hegyén és a Golgotára kaptatva.

Közben soha nem lesz érzelgőssé, mindig pontos az énfeltárás. Művészetesztétikáját már a korai években kialakította: „semmi sincs, amit megokolás nélkül leírnék, csupán azért, mert tetszik” „Ha kezembe veszem a tollat, tudom, hogy pontosan megoldandó matematikai egyenlet előtt állok, s ezt […] a legpontosabban kell megoldani”. A versek valóságtapintása minden eddiginél intenzívebb és elevenebb. Világmegfigyelése mindig egészen apró anyagszerűségből indul, s építkezik a térben és időben a kozmikus méretekig. Kiiktatja a versből a morális ítélkezést, nem jó és rossz van, hanem létszorongás és a feloldódás vágya és rettenete.

December 3-án beteljesült a történet, s harmadnapon örökre első lett a nagyok között, megváltóból pedig az utolsó.

Örkény István a XX. század gyermeke és képviselője. Az I. világháború eltörli a humanizmus és felvilágosodás eszméit, nevetséges humanizmusról álmodozni az internacionális vérengzés árnyékában. A művészet válasza a világháborúra a dada, az avantgard, a politikáé tragikusabb: a fasizmus és a kommunizmus. 

Örkény fiatalsága a jólnevelt úrifiúé. A Szép Szó körével való találkozása teszi valóságérzékennyé. Igazi egyeteme a II. világháború, amikor munkaszolgálatosként kerül a Donhoz, majd hadifogságba. (A Lágerek népe a szociográfiai irodalom egyik alapműve.) A háború után áthatja őt is a baloldali gondolat, megvalósulni látszanak a Szép Szó-eszmék. Lassú az ocsúdás, és 1956 után hat év kényszerszünet következik, a gyógyszerészség mellett írja az egyperces novellákat majd kisregényeket, drámákat. A minőségi munka sikert hoz. Bár ideje nagy részét egy soha el nem készülő nagyregény írásával tölti – ő is azt hiszi, hogy a nagyregény teszi az írót – de a túlzott akarás nem elég. Ha a belső működés nem követeli meg a regényt, a regény nem születik meg. Örkény nem regényíró.

Weöres Sándorról félrevezető kép az élete végéig madárhangon csicsergő örök gyermek. A törékenység mögött egy végletesen elszánt, céltudatos alkotó áll. Költészetének szellemi alapjai:

- a mítoszok, keleti bölcselet, misztikum

- Csönge, népdalok, bukolikus természetélmény

- a klasszikus magyar költészeti tradíció és az avantgard

Mélyebb az otthonossága a mindenségben, mint Magyarországon. Mítoszokat épít, amelyekben a világ még egy egész. Ebből a mitikus vagy gyermeki világteremtésből fakadnak örökös szerepjátékai, átváltozásai.

Másik jellemzője a játékosság – a játékos lehetőséget kap, hogy a legtisztább módon rácsodálkozzon a játékban feltáruló világra. Az életmű gyűjteménye a 20. századi poézis minden lehetséges formai megoldásának, alkotási technikájának. 

A teljesség felé c. értekező művében gondolkodásának főbb elveit fogalmazza meg: a felszínen feszül a jó és a rossz, az igaz és a hamis, de a dolgok mélyén minden feloldódik. Tényszerűen rögzíti, amivel vádolják, hogy a közéleti érdeklődése a nullánál is kevesebb. Az ő költészeti felelősségvállalása más szinten van. A metafizikai érzékenység, a sokszínűség, a humor és irónia, a bátran felvállalt erotika, a játékos kedv és a tragikumban is megbújó derű elkülönítik a magyar költészeti hagyománytól és a kortársaktól is. A műveiben való bolyongás világméretű utazásra hasonlít, izgalmas kalandokkal, váratlan eseményekkel.

Szabó Magdához személyes ismeretség, jó barátság kötötte Háyt, sok mindent szeretett benne és sok mindent nem. Szerette a lazát, a gúnyorost, az alkotót, akinek az életmű a legfontosabb, s nem szerette a „szereplőt”, aki a közönség elvárásainak felelt meg. Szerette, hogy híres volt és egyszerű maradt, szerette a következetes életművét, melyben kiemelkedő regények mellett az átlagosak is nagyon jók. Szerette, hogy állandó volt, mint a ¶, s nem szereti, hogy nincs.

S én hozzáteszem: imádtam a Für Elisét, s nem szerettem, hogy az utolsó éveiben minden mással foglalkozott, csak épp a folytatást nem írta meg. Pedig annyira izgultam, hogy addig ne haljon meg!

Pilinszky Jánost hallgatag, intellektuális személyisége a megfoghatatlanság felé vitte. Első kötete a Trapéz és korlát már érett kötőt mutat, zsengéi nincsenek. A háború és az azt követő fojtott időszak érlelte meg világlátását, melynek középpontjában az emberi kiszolgáltatottság, a másik emberrel való mély szolidaritás áll. A Harmadnapon versei (1959) a háborúra reflektálva az ember alapvető kiszolgáltatottságát mutatják fel, mint a misén Krisztus testét. Gigantikus méretű és érzékenységű képei szédítő erővel ragadják el az olvasót. Az embert teljes létében – gyermekségével, öregségével, pusztulásával együtt -  emeli be az üdvtörténetbe, a passióba – mindannyian a passió útját járjuk, a mindenkori ember a szenvedésen keresztül érinti meg a transzcendens létet. A versek rendkívül kontrolláltak, minden locsogástól mentesek, a költő a hatvanas években a fiatalok számára ikonná válik. 

Ezután viszont alig születik vers, mintha nem merné kockáztatni a kialakult tekintélyt és olvasótábort. Sejtetés, nagyot mondani akarás van az újabb mozaikversekben, „mennyire meg van mondva a nem is tudni, micsoda.” Az igazi kudarcot ijesztő patetikusságukkal a nagyobb dramatikus szövegek hozzák (KZ). A szentenciózus locsogás, üres frázisok mögött gyaníthatóan önképátalakulás áll:  hisz abban, hogy a világ képes megmutatkozni egy emberen keresztül, prófétaként csak engedni kell, hogy átfolyjon rajta.

Erdély Miklós a Kádár-korszak neoavantgardjának pátriárkája, szakrális szellemi és művészeti vezetője. Szerinte az avantgardizmus (ellentétben az általános vélekedéssel, miszerint dilettánsok gyűjtőhelye) a mágikus és racionális gondolkodásmód szünet nélküli vegyítése, az ember magasabb rendű képességeinek kibontása. Műveivel folyamatos intenzív mozgásban akarja tartani az emberi agyat, s Háy miután százszor nekifutott, s még mindig nem tudta megfejteni, mégsem tud szabadulni a szövegeitől, mert érzi bennük a kétséget nem tűrő makacs alkotói szándékot.

Hajnóczy Péter hősei mind szeretetdeficites kivetettek, mint őmaga. Történetei a hatalmi szerkezetekről, s a bennük helyét kereső ember vergődéséről szólnak, aki saját devianciája miatt sodródik a perifériára. Tetszeleg a kívülálló szerepében. Szabad akar lenni, de a legmélyebb függőségbe kerül. Művei a szétesés, a bukásfolyamat dokumentumai, legmélyebb megragadásai az alkoholfüggésnek, a létfájdalomnak és a fizikai szenvedésnek. A szorongásból fakadó agresszió önelégült, narcisztikus zsarnokká, halálraítélt vérfarkassá teszik.

Petri György egy kötetével Háy középiskolásként találkozott (1976). Az akkori magyar költészet mákonyos tekintettel nézett a metatérbe, vagy hatalmas gesztusokkal magyarázott. A Petri-kötet más volt: elkerülte a hevültséget, a lila ködöt, a szépelgést, s az értelmes beszéd és gondolatiság felé mozdította a versbeszédet. Az 1968 utáni hitvesztés költészete volt ez. Az emelkedettség helyett a hétköznapi valóságot engedte be a versbe. A szamizdat-időkben az ellenzéki gondolkodás dalnokává vált, akaratlanul mítosz épült köré. Ez a politikai versvilág talaját veszti, amikor a demokratikus ellenzék hatalomba kerül. Magánéletet boncolgató versek következnek, s életre kel egy másik legenda: a deviáns alkotó romantikus képe. Ez a legenda ma épp nem divatos, ma a beilleszkedés a trendi, nem a lázadás. De divatok jönnek-mennek, majd lehántolódik róla a legenda, s marad, aki volt: aki olyan nyelvet legitimált a költészetben, amilyet még a prózaírók is óvatosan használtak, jól érthető és szerethető verseket írt tele humorral, iróniával, gondolattal és finom valóság- és sorsérzékeléssel.

Víg Mihály

A modern kor legegyértelműbb versélménye a műdal. Mint napi fogyasztás, ez a dalanyag váltja le a népdalokat. A hatvanas évek popzenei forradalma a dalszövegeket a valódi tartalmat hordozó költészethez közelítette. A dalszövegeket nem kell leértékelni, sokkal több a gyalázatos minőségű vers, mint a gyalázatos dalszöveg. A rossz popszöveg azonnal megbukik, míg a hamis költő egy életen át szédítheti önmagát és a környezetét. A popzene azonban, mely eredendően arra jött létre, hogy a fiatalokat kirobbantsa a társadalmi kötöttségekből, most többnyire a beilleszkedés és az életfogytiglani rabság fenntartását szolgálja. A világ legjobb csendőre lett. A koncerteken vonító fiatalok belevonítják magukat a felnőttkorba, ott meg jön a család, a gyerek, a hitel, stb. és minden rendben lesz.

Víg Mihály és a Balaton együttes egyike azoknak, akik megvetnek minden önárusító gesztust. S egy popzenésznek nehezebb következetesen kitartani egyfajta alkotói szándék mellett, mint egy ismeretlen kortárs költőnek. Víg ma megküzdve a Hit gyülekezetével filmzenéket ír, szakácsnak tanul, régi dalait adja elő újraértelmezve, s a hatvanas évek bugyuta táncdalszövegeinek ad új jelentést „Nem vagy te Néró! Nem vagy te császár! Nem vagy te semmivel különb a többi srácnál!”

Személy szerint hiányolom a névsorból Radnótit és Esterházyt. És talán több nő is belefért volna, mondjuk Nemes Nagy Ágnes. Ha irodalomtörténetként tekintünk rá, talán méginkább hiányos.
De Háy János szubjektív irodalomtörténeteként úgy fogadom el, ahogy van, s még csak tiszteletlenséget sem érzek a részéről. Inkább tisztelem és csodálom azt az óriási tudást, tájékozódást, kíváncsiságot, szeretetet, amelyet a magyar irodalom iránt érez.