Az én Petőfim (1973)

 Az én Petőfim

Egy rajongó és naív dolgozat az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre 1973-ból :)

„Petőfi, te örökifjú angyal,

Tele voltál napfényes mosollyal,

Élő tűzzel, haragos viharral.

Nem vártad meg a rút öregséget,

Megtöltötted a huszonhat évet

Mindazzal, mit ád egy hosszú élet”

(Weöres Sándor: Te zuhatagos vad bérci patak)

I.

„Életünkből kitörölhetetlen szavakká tördelted lelked…”

Petőfim: „Tele voltál napfényes mosollyal, Élő tűzzel, haragos viharral” 

Miért szeretem? Mert mnden kis jellemvonása, egész jelleme, egész élete örök példa az ember előtt. Ez a példa félelmetes és majdnem követhetetlen. Ha ő nem bizonyítaná, szinte elképzelhetetlennek látszana, hogy egy ember ilyen tökéletes legyen, hogy egy emberben meglegyenek a legjobb emberi tulajdonságok, és csak azok.

Szabó István a gimnazisták Petőfi-képéről készített egy felmérést.  A válaszokból közöny, fenntartás, elutasítás nyilvánul meg Petőfi életével és személyiségével kapcsolatban: „Petőfit csak úgy tudom elképzelni: hatalmas oszlopok közt, kezében egy papírdarabbal, a másik kezét intőn felemelve szavalja a Nemzeti dalt. Oda szoktam képzelni Kossuth mellé, amint éppen lelkesítik a népet.””Petőfit is csak mint egy regény főszereplőjét tudom jellemezni. … a költők egyikében sem láttam az embert.” Ezek meglehetősen ferde képek Petőfiről. Az oka biztosan a tájékozatlanság, s az, hogy csak felszínesen ismerik őt. Szoborrá merevített hőst, kalandos regényalakot. De Petőfi nem ilyen volt. Petőfi ember volt, az életet, szerelmet, barátságot szerető, élő ember. Gondoljunk Júliájára, Aranyra, szüleiről, szülőföldjéről írott verseire. Petőfi éppen az a költő volt, akinek minden verséből árad, sugárzik embersége, személyiségének varázsa. Azt a torzképet nem, de Petőfit, a teljes embert igenis lehet szeretni, sőt nem lehet nem szeretni.

Petőfit szeretni annyit jelent: ismerni és igényelni őt teljességében. Példaként felmutatni következetességét, haragvásait, forradalmas hitének töretlenségét. 

Petőfit szeretni annyit jelent: az örök ifjúság, a mindenkori jobbra törés, a szív és a szellem pártján élni-halni ezen a földön, abban a hazában, amelyet otthonunknak mondhatunk. A közömböseknek és hidegen számítóknak, a gyáváknak és megalkuvóknak nincs közük  hozzá. Mert „Petőfi nem alkudott, Petőfi nem elkuszik, Petőfi a forradalomé volt. Úgy kell őt szeretni, hogy fellángoljon tőle ismeretlen pora” (Ady)

Petőfi eszményi egységet teremtett elvei és tettei között. Ezért az én költőm. Nemcsak arra kell gondolnunk, hogy elveiért feláldozta életét. A békében, a hétköznapjaiban is a „Ha férfi vagy, légy férfi!” önmaga-fogalmazta parancsát követte. A vers minden sorával jellemezhetjük őt. Bátor, határozott egyéniség volt.  Mindig tudta, mit kell tennie, mit kell mondania, mi a helyes a többféle lehetőség közül. „Bátran és kérlelhetetlenül kimondott meggyőződésemnek inkább leszek mártírja, hogysem gyávasággal vádolhassam magamat.. Mert én önmagammal akarok békében élni, s nem a világgal.” Mindig megmondani az igazat, ez volt az ő „magát-föl-sose-adó”lényének vezérszólama.  S tulajdonképpen minden nagy költőnek, írónak ez kell, hogy legyen a legfontosabb feladata. Móricz Zsigmond is ezt vallja ars poeticájának: „ Minél nagyobb egy író, annál nagyobb kötelessége … megmondani, mi az igazság, mi a kötelesség.” Magas a fejem és keményx a derekam – sokszor visszatérő önjellemzése Petőfinek. 1845-ben írja S. K. emlékkönyvébe:

Vén épület már a világ,
Le alacsonyra süllyedett.
Ha egyenest jársz: beütöd
A gerendába fejedet.
Hajolj meg, ha a fejtörő
Gerenda ellenedre van …
Én inkább betöröm fejem,
Semhogy meghajtsam derekam!

Ha férfi vagy, légy férfi c. versében is erkölcsi követelményként állítja fel: Légy tölgyfa, mit a fergeteg / Ki képes dönteni, de méltóságos derekát / Meg nem görbítheti.” 1849 júniusában Szemere Bertalanhoz írt levelében találjuk újra: „Magas a fejem és kemény a derekam”. Nem volt hajlandó hazudni a közéleti dolgokban, ezzel rengeteg embert megsértett, rengeteg emberrel ellentétbe került, de mindig a saját igazát mondta.

„Legyen elved, hited … Hadd vesszen el  az élet, ha a becsület marad”. 

A férfi, akinek elve van és hite, nem fog kiveszni a történelemből. Petőfi fontosabbnak tartotta, hogy elvhű és következetes demokratának tartsák, mint jó költőnek. Klasszikus forradalmár volt, nem tűrte, hogy következetlenséggel, becstelenséggel vádolják. Az elvei vezették a tetteit, ezekért mindenre képes volt. Szakított Jókaival, megtámadta Vörösmartyt, ellentétbe került Kossuthtal, és egyáltalán mindenről lemondott: „Koldusbot és függetlenség, Ez légyen jelszavad.”

Petőfi hisz a tettben. A forradalmár lélek legfontosabb tulajdonsaága, az optimizmus, a hit, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fér hozzá a reménytelenség. Petőfi a reménység költője, „elrendelésében oly-makacsul-hinni-tudó, világító reménység”. Első megszólalásától fogva a bizakodást hirdeti, a nem csüggedést, a sors jobbrafordulását, illetve jobbrafordíthatóságát.

Miért hitt? Értelmesnek tartja a cselekvést, a végső pillanatban is. Ő, ahogy szóval is kimondta, alapállásában a „szűrös-gubás” embereknek beszél. Azoknak pedig szívvel-lélekkel, úgy írni, csak reménytkeltőt, csak biztatót és buzdítót mondhat. Azért hitt, mert hitt eszméinek holnapjában. Ezek az eszmék pedig az elnyomott társadalmi rétegeknek éppúgy szabadságot ígértek, , akár az elnyomott nemzetnek. És ez forradalmiságának indítóoka. 

A nép ügyének és a haza ügyének összekapcsolása – ez Petőfi hazaszeretete. Gyűlölni a nemzet elmaradottságát, a hódítót, függetlenségünk elrablóit, a nép belső ellenségeit, s mindenekfelett szeretni a népet. Azért bízik a magyar nép ügyében, mert bízva bízik az egész emberiség ügyének jobb sorsra fordulásában. 

Egyik legfontosabb s legkövetendőbb tulajdonsága Petőfinek – ami hitéhez kapcsolódik – töretlensége. Hányszor lett volna alkalma a csalódásra, „nem csinálom tovább”. Akiért küzdött, a nép tagadta meg a választáson, s ő mégis töretlenül, szilárd hittel, optimistán küzdött mindvégig.

Petőfi szinte gyermekien ártatlan, tiszta, becsületes volt, s mindenkivel szemben természetszerűen ezt a mértéket alkalmazta. A megtestesült becsület volt. „Az utókor mondhatja majd rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék … Azon időben, mikor a lelkeket vették, és jó drágán fizették, mikor egy alázatos görnyedés megalapított jövendő volt, én messze kerültem a vásárt, és senki még csak a fejemet sem billentettem meg, hanem álltam egyenesen, s fáztam és éheztem. Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtlenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását nem adtam bérbe senkinek; énekeltem és írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság.”

Petőfi lángész volt, „eszméletünk aranytűz-hajnala”.Nemcsak nagy költő, de nagy politikus, katona is. A magyar szabadságharcnak nagyon kevés volt a felnőtt, egész férfija, tudatos és végig következetes forradalmára, de ezek között is az első Petőfi volt. Nemcsak a nagy, fontos dolgokban, de a részletkérdésekben, gyakorlati dolgokban is jól látott, jól döntött. Hogyan lehetséges, hogy oly tisztán látott Petőfi a hadsereg kérdésében is? Úgy, hogy ismerte a magyar nép érdekeit, és ismerte a francia forradalom tanulságait.   Nem hallgattak rá, pedig később mindig őt igazolta az idő. (l. Nincsen többé szeretett király)

Petőfi örök értéke a tett és a szó, a magatartás és a költészet egysége. Nem tartozott azokhoz a költőkhöz, akik csak írtak, csak az írást tartották feladatuknak, ő nem írta felelőtlenül. Azt írta le, amit a legigazabban, legmélyebben, legforróbban érzett, tett, s olyan is volt az élete, amilyennek versei mutatták, nemcsak szóval, tettel küzdött, tetteivel pecsételte meg írásait. Nem „melléktevékenység” volt nála, hogy a népért, a szabadságért küzdött, ez volt az élete, szívből, igazán, véresen – komolyan csinálta. 

De Petőfi az is, aki rajongva szereti szüleit, az életét adná Júliáért, a legszebb férfi-barátságban van Arannyal, atyjaként szereti, tiszteli Bemet, szereti a természetet, a tájast, szülőföldjét. Szerette az életet teljességében és természetességében.

Szeretem Petőfit ezekért a tulajdonságaiért, sokszínű egyéniségéért, sokszínű költészetéért. Petőfi ideálisan egészséges egyéniség volt. Gyerekesen játékos, jókedvű, de komoly is annyira, hogy forradalmat csinált, s életét adta a szabadságért. Rajongó romantikus és földönjáró realista. Lelkében megvan a helye az életörömnek, szerelemnek, vidámságnak, de mindennél mélyebb ösztönösséggel és mindennél magasabb tudatossággal a forradalmi harc halálig menő vállalása is.  „A finomság és az erő”, a kecsesség és a szenvedély, a sziklaszilárd elvek és a gyöngéd érzelmek, a kérlelhetetlen forradalmár és a legszebb szívhangokat tudó szerelmes egysége, ami ebben a megismételhetetlen életműben örök érték. (Borsos Miklós)

A „szabadság, szerelem” Petőfinél nem csak egy szép alliteráció, hanem életprogram, egy teljes emberi élet tartalma, melyben még a sorrend is helyes.

Költészete, akár egyénisége, sokszínű, sokhúrú. Változatos költészetét foglalja össze Dalaim c. versében, amely mintegy verseinek tartalmi kivonata. Eszerint dalai az ő szép és kifejező megfogalmazásában

„Holdsugári ábrándos lelkemnek” – tájleíró versei, népdalai
„Pillangói könnyelmű lelkemnek” – bohém versei
„Vadrózsái szerelmes lelkemnek” – szerelmes versei
„Szivárványi mámoros lelkemnek” – bordalai
„Fellegei bánatos lelkemnek” – a feudális Magyarországot ostorozó, népért küzdő versei
és „Villámlási haragos lelkemnek” – forradalmi versei, katonaköltészete.

Én Petőfit teljességében szeretem, de ezen belül is katonaköltészete, utolsó hónapjainak költészete áll hozzám a legközelebb. Ezért életének és költészetének ezt a szakaszát tekintem át, s néhány ekkor keletkezett versében bizonyítom egyéniségének, költészetének sokszínűségét

II.

„Anyám, az álmok nem hazudnak,

Takarjon bár a szemfödél,

Dicső neve költő-fiadnak

Anyám soká, örökkön él.”

(Jövendölés)

„Ha van a nemzésnek egy második születés utáni – történelmi – aktusa is, akkor elmondhatjuk, Petőfi apja a magyar reformkor, anyja az európai forradalmak szelleme, az a bizonyos „dicső hölgy”, akihez Kölcsey is esdekel, s aki Delacroix képén győzelemre vezeti a párizsi felkelőket, (akihez Chopin forradalmi etűdöt ír). Ennél teljesebb fogamzás ritkán esik. Petőfiben a század minden célja, értelme, föladata összefutott, mint az acélhegyben a nyíl, a tőrben a vívó szándék, értelme és akarata. Varázsigéje a tett.”  

Ebben a században Zrínyi, Balassi utódaként kardot kellett-e ragadnia? Senki sem köteles hőstetteket ígérni a világnak, azt az egy embert kivéve, aki ígérete megszegésével költészete alapeszméjét, jelleme lényegét tagadta volna meg. Ezért megrágalmaznánk a költőt, ha csak egy pillanatig is latolgatnánk, hogy kardot kellett-e ragadnia vagy sem.  Nem Vahoték támadásának, az ugratóknak dől be, saját lelkiismeretének engedelmeskedik. Felelős-e a nemzet? Nem küldték őt a csatatérre – a gyávasággal vádolók megérdemlik a megvetést -, de Petőfi tudta, hogy nem biztathat másokat olyan kockázatok vállalására, amelyek alól neki felmentést kell kapnia a nemzettől. Juhász Ferenc így ír erről nagyon szépen: „És  a végzést, ha jön, elfogadni kell, nem lehet gyávaságunk gyalázat-zsákjába bújni előle, büdös szőrzsákjába a hűtlenségnek. A végzést el kell fogadnunk, ha lovon, ha gyalog. És ő elfogadta! Mást nem tehetett. És tenni mást nem is akart. Az életért!

Nézzük át történetileg 1849 hat hónapját, a költő életét, milyen események között fogantak katonakorának költeményei!

1849 első napjaiban Görgey bevonult a fővárosba. Petőfi Debrecenben január 13-án Bemhez téteti át magát. „Ha dicsőséggel nem harcolhatok, gyalázatot sem akarok a nevemre hozni.”  Családját Debrecenben hagyja, Bemhez indul Erdélybe, s útközben „fénypont a magyar éjszakában”: székely katonákkal találkozik, a katonák megéljenzik, sorra kezet fognak vele. 

25-én találkozik Bemmel Szelindeknél. Bem megtört öreg volt, de „máglyaként lobogott benne a lélek”, halálmegvető, művelt, okos katona, ügyes taktikus hadvezér lángelme. Petőfi az igazi szabadságharcost és népi vezért látta benne, a fáradhatatlan akaratot a harcra. Bem segédtisztje lesz. 

A tűzkeresztségen a vízaknai csatában esik át. Nem volt félszeg, mint a békebeli, nem hivatalos katonák, értett a lovagláshoz, katonai sportokhoz. Jó katona volt. Később Aranynak ezt írta: „Hadi tetteimről szerényen hallgatok, csak annyit jegyzek meg, hogy hozzám méltólag viseltem magamat, ez úgy hiszem, elég.”   

A vízaknai csata után négy napi küzdelmes, kimerítő visszavonulás következik.  A négy nap alatt öt véres ütközetben vesz részt Bem oldalán. Ezután Bem a piski csata elől Debrecenbe küldi futárszolgálattal. Ott Mészáros Lázárral kerül összeütközésbe. Közkatonaként utazik vissza másodszor Bemhez. „Nekem meg lehetne azt engedni, hogy a hazát nyakravaló nélkül védhessem”  – írja Mészárosnak. A sok futárszolgálat, gyakori helycsere nem tesz jót neki. Alkalma van összehasonlítani a szavak és a tettek embereit. A „kezelhetetlen költő” Bem alatt példás katona lesz, kitűnően beleilleszkedik  a sereg szellemébe. A tábornok nem téveszti össze a katonai fegyelmet az illemtannal.  Erdélyben a honvédek rohama és a „rendíthetetlen agg” vitézsége ihleti versre, Debrecenben egy hiányzó nyakkendő. 

Márciusban betegségbe esik, s Bem óvó parancsára Telekivel Kolozsvárra megy. Útközben írja az ellen-Egy gondolatot, a Bizony mondom, hogy győz most a magyar c. versét, s emberségének legszebb példáját, a Pacsirtaszót hallok megint c. vallomását. Míg ő betegeskedik, kezdetét veszi a győzelmes tavaszi hadjárat, s Bem vakmerő csellel beveszi Nagyszebent, s ezzel teljesen megtisztítja Erdélyt az osztrákoktól. Petőfi ujjong, de sajnálja, hogy nem lehetett része a győzelemben. „A sors úgy akarta, hogyhogy részt vegyek a hadsereg annyi fáradalmában, veszélyeiben, szerencsétlenségeiben, s hogy a diadalmánál ne legyek jelen.” 

Visszatér Bemhez, s a tábornok a katonai érdemdíszjel III. fokozatával tünteti ki.  „ Meg vagyok végre jutalmazva, és pedig túlságosan.” Meghatóan írja le a jelenetet, mikor Bem „szíve felöli kezével” mellére tűzte az érdemjelt. 

Petőfi méltán boldog lehet. Biztonságban van Aranyéknál rajongva szeretett felesége és kisfia, élnek szülei, öccse vitéz katonája a szabadságharcnak, ő a legnagyobb költő a hazában, van atyai barátja és testvéri barátja (Bem és Arany). Őrnagyi kineveztetése nem késik soká, a dicsőséges tavaszi hadjárat folytán közel a teljes és végleges győzelem. 

Ám nem hagyja a sors soká boldogan, ekkor kezdődik kálváriája. A Klapka-ügy a legkegyetlenebb szúrás, amelyet Petőfi katonai pályafutása alatt kapott, s amely miatt utolsó hónapjai tragikus keserűségben telnek. Az összeütközés ez: „Ön 1. nem tartotta elegendőnek az én becsületszavamat bizonyos dolgokban; ön 2. föltette felőlem, hogy kineveztetés nélkül viselem az őrnagyi ruhát; ön 3. csak orvosi bizonyítvány mellett akart szabadságra bocsájtani, s ön 4. megtiltotta, hogy ne írjak: mindez röviden ennyi:  1. Petőfi nem becsületes ember, 2. Petőfi szemtelen s hiú világcsaló 3. Petőfi rossz hazafi, mert távozik a csatatérről s betegséget hazud, 4. ön Petőfinek korlátlan ura, mint voltak a nemzetnek a Habsburgok, kik az előleges cenzúra alá vetették.  S ez nem elég, Pesten letartóztatja, s fogságba veti. Petőfivel tették ezt, azzal a Petőfivel, aki a nemzetet elindította a forradalom útján, aki a szabadság első szószólója volt, az „apostolokutóda” Petőfivel, akinek a dalai a szabadság első leckéi voltak a magyar nép ajkán, aki korának, korunknak, s az eljövendő koroknak legtisztább, legemberibb, legharcosabb, legelszántabb, leghinni-tudóbb, legférfibb férfia volt. Az ország helyzete most a legbiztatóbb, a magyar seregek országszerte diadallal hajtják kifelé az ellenséget, a nemzetgyűlésben felülkerekedik a forradalmi párt, Magyarország respublica, mindenki ujjong, az ország örömmámorban úszik, csak a költő hallgat. Most lenne alkalom, hogy elzengje a szabadság dicsőségét, örüljön, tovább buzdítson, de a megaláztatás, a keserűség torkába rekeszti a szót. 

Kilép a hadseregből. S nem elég egy csapás, mindkét szülője meghal. A szülői szeretet legszebb verseinek költője siratja el szüleit a Szüleim halálára c. versében. 

Mi jöhet még? Június 14-én megindul az ország ellen, Haynau, Jellasics és az orosz seregek. Az ország először szinte fel sem fogja a szörnyű veszedelmet.  Európa érdeklődéssel készül a látványra, hogyan marcangol szét két tigris egy gazellát. A város levegője izzik, mint a forradalmak előestéjén. Petőfi minden sérelmét félreteszi, hogy a nemzet szolgálatába álljon. Régi hangján riasztja a nemzetet, teljes szívvel készül Kossuth kérésére a népgyűlésre, hogy utolsó, szent háborúra buzdítsák a népet. 

Petőfi sohasem keresi elveivel egyéni sérelmeit. Valahányszor szükség van rá, önzetlenül előáll.  Az utolsó pillanatban is azt kell bámulnunk benne, amit ismerkedésünk elején: a lángelméjűség mellett a jellem acélkeménységét.   Ismét csalódnia kell. Kossuth, aki azt mondta, Pesten marad, s utolsó csepp véréig védelmezi a fővárost, váratlanul Szegedre költözik, s mindenki fut a városból.  Mit tehet? „Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövém, s megemlékezvén még előbbi sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat, s másnap családommal együtt ide e békési magányba bujdokoltam.”  Neki az élete, személyes ügye volt a forradalom, a szabadság. Ebből kellene kiábrándulnia?  Ebben a reménytelen, válságos, szörnyű időben rajta is a reménytelenség vesz erőt.  Most írja a Szörnyű idő… c. versét, amely az üldözött, kétségbeesett nemzet visszhangja. 

De nem ez Petőfi utolsó hangja. A kétségbeesés csak pillanatnyi. Új korszakra készül. Csak a közszerepléstől fordul el, eszméihez jobban ragaszkodik, mint valaha. Tollal fogja hazáját szolgálni. De ez sem végleges. Hamarosan Damjanich táborába készül Aradra. Bem érte küld, s így végülis Erdélybe megy július 18-án. Családját is viszi. Bem megható boldogsággal fiaként fogadja, s még jobban félti, őrzi, mint eddig. Petőfi most már teljesen a régi,. Utolsó írása jókedvű, bízó, tervező. A segesvári csatába Bem parancsa ellenére megy el. Július 31-én délután háromnegyed 6 körül a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti úton szúrta le a pikás cári lovas. 

A „Jövendölés” beteljesült. A két vitás kérdés halálával kapcsolatban: valóban meg akart-e halni a szabadságharcban, s ki a felelős a haláláért? Biztosan mondhatjuk, nem akart meghalni. Nem elesni ment Erdélybe, hanem élni, harcosok közt lenni, harcolni, amíg lehet. Az országban már vége volt mindennek, de Erdélyben Bem még küzdött. Bizonyítja élni akarását Júliához írott utolsó levele is. 

S a másik kérdés: Bem – bár sokat vívódott, marcangolata önmagát a költő halála miatt – nem felelős. Megmenekülni hívta Erdélybe, sőt optimista, reális forradalmárok lévén bizonyosan számoltak a bukással is. Ez esetben biztosan együtt lépték volna át a határt. A segesvári csatában való résztvételét pedig megtiltotta. 

A nemzetnek kellett volna jobban vigyáznia legnagyobb költőjére.

III.

„Lantom, kardom tied, oh szabadság!”

(Burián Pál emlékkönyvébe)

„De mit tűr a szolgaságnak népe?

Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?

Arra vár, hogy isten kegyelméből

Azt a rozsda rágja le kezéről?

Dalaim, mik ilyemkor teremnek,

Villámlási haragos lelkemnek!”

Petőfi életének utolsó évében 1849-ben 21 – az előző évek terméséhez képest kevés – verset írt. Az okát mindenki tudja,: katonáskodása. Az 1848-as évet záró verse Az év végén című. Ez hasonlít Dalaim c. költeményéhez azzal a különbséggel, hogy a Dalaim egy elmúlt korszak összefoglaló verse, Az év végén pedig egy eljövendőé. A Dalaim tartalmi kivonata verseinek, Az év végén c. versben benne van verseinek tartalma, célja, hangja. Szorongva néz előre, mintha sejtené, hogy a véget hozza ez az év.

„Adj ki minden hangot, lantom,
Ami benned még maradt …
Zengj tehát, zengj, édes lantom,
Zengd ki, ami benned van,
Szólj vadul és szólj szelíden,
Ragyogóan és sötéten,
Szomorúan és vígan!”

A költő világa minden ember érzelemvilága, és népszerűségének titka, hogy azt fejezi ki, ami mindenkiben hallgat, és várja a költőt, aki el tudja mondani. Minden percnek meg tudja találni, és ki tudja mondani költői örökkévalóságát. Ez a titka Petőfi 49-es költészetének is. Ekkori költészete a korábbiakkal összefüggésben jött létre, lezárva egy régebben megindult fejlődési folyamatot.  Már nem a maga helyét keresi a magyar társadalomban, hanem a társadalom új helyét igyekszik kijelölni az átalakulás korában, a XIX. században. Meggyőződése, hogy most a magyar a szabadság népe, a szabadság vesztett ügyéért egymaga áll ki az elcsendesedett, levert Európában. Legfőbb lélektani színezője a beteljesülés tudata volt. Úgy érezte, hogy negyvennyolc sorsán áll vagy bukik a nemzet egész jövője. Ez a meggyőződés fűtötte át egész költészetét, ez alakította gondolatvilágát, tetteit. Mindent erre az egy lapra tett fel, s úgy érzi, a nemzet is. 

Mi jellemzi a katonaköltészet témáit? 

Petőfi mindig az örökös mozgás, tevékenység költője volt. Amit meglátott, gondolt, rögtön megénekelte, és amit megénekelt, azért kész volt azonnal cselekedni is. Ez ebben a korszakban különösen uralkodóvá válik. Költészete cselekvő, a tények költészete. Részévé válik az utca, a sajtó, a politikai élet, a harcok, csaták, egyszóval a forradalom, a szabadságharc mindennapi eseményeinek. Heroikus versei a valóságot éneklik, a honvédet, a székelyeket, a vízaknai csatát, a magyar hősiesség csodáit.

Első hadi élménye, a Vízakna s Déva közti visszavonulás után született Négy nap dörgött az ágyu…  c. verse. Bár a verset már Debrecenben írta, mégis elhihető, amit Győri Dezső Viharvirág c. regényében ír róla. A regényben Déván, a csata után írta a verset. Azon nyomban fel is olvasták a honvédek között, úgy hallgatták, mintha ők írták volna, mintha az ő lelkükből szakadnának ki a sorok, annyira az ő hangulatukat fejezte ki.

„Mindent megtettünk, amit
kívánt a becsület…
Tízannyi volt az ellen,
Győznünk nem lehetett.
Szerencse és az isten
Tőlünk elpártola,
Egy pártfogó maradt csak
Velünk: ez Bem vala…”

Ebben a korszakában sem tagadja meg egyik legfontosabb tulajdonságát – amit bizonyítani akarunk –,  sokszínűségét. Érthetően túlsúlyban vannak a katonaversek, de ír tájverset – Vajdahunyadon –, ír szüleiről – Szüleim halálára, ír a költészetről, a szerelemről – Pacsirtaszót hallok megint. 

Milyen verseinek hangja, kifejezési módja?  Versei mindig konkrét helyzetekhez kapcsolódnak, s ha nem is a szabadságharcról ír, a hangnemben, a kifejezésben, a mondanivalóban mindig érezzük az eseményeket, a hátteret. Viszont, ha a szabadságharc eseményeinek történetét akarja megírni, , lépten-nyomon a saját lelkének viharairól beszél, mindig jelen van hol nyíltan, hol rejtetten.  Feladatának tartja az eseményekbe való személyes és közvetlen beavatkozást, ezért természetes, hogy, hogy lírai megnyilvánulásai a legszemélyesebbek, legközvetlenebbek.  A harci dalokra, katonaköltészetre az jellemző, hogy a mondandónak nem az elmén, hanem a szíven át kell az ajakig jutnia, hogy a szívre hasson, felgyújtson, harcra tüzeljen. A forradalmi-politikai vers az, amelyben a gondolatokon át tud csapni az indulat. S Petőfi ebben utolérhetetlen. Példa erre csatadala. Szabadságharcos költészetének kiáradásai vannak. Ereje izzik, mint a láva, duzzadtan hömpölyög, mindent elsodor. Erős érzelmi koncentrációja miatt a képszerűség sokszor eltűnik, csak érzelmeit vetíti ki a költő. A megformálás finomsága olykor hiányt szenved, de ezt pótolja lázító, lelkes, gyújtó hangja, utolsó korszakában – a hadseregből való kiválásától haláláig – ez a lelkes, optimista hang megváltozik, megtörik. Elveszti a lába alól a talajt, kiábrándulva, tettvágy és tétlenség között lebeg. Ez a lelkiállapot jellemzi utolsó verseit, amelyek a kétségbeesett próbálkozás termékei. Utolsó műve mégsem pesszimista.

Műfaji szempontból nem lehet éles határvonallal elválasztani egy-egy költeményét. Az egész korszakot az óda ragyogása vonja be, de ott szárnyal benne a dal könnyedsége, s fel-felmagasodik a rapszódia ereje. Minden műformájára jellemző a drámaiság. Leggyakoribb műfaja a dal.  Könnyed, mégis izzó dalainak célja a lelkesítés, biztatás. Ezt ő maga így fejezi ki: „Hogy milyen nagy fontosságú lehet egy kis költemény, bizonyítja egy francia tábornok levele, ki azt írta a Conventnek, hogy vagy küldjenek neki tetemes segédsereget, vagy küldjenek egy kiadást a Versailles-ből.”  Van példa az ódára, elégiára, rapszódiára és legnagyobb számban a riadóra. Ezekben az agitációs versekben a tény, a cél, a tennivaló lobog. Katonaköltészete: élményanyaga és megformálása változatainak kimeríthetetlen gazdagságát, sokszínűségét bizonyítja.

1849 március 6-7 között írja Marosvásárhelyen a Bizony mondom, hogy győz most a magyar c. versét. Az előző napokban vívtak 2 napos kemény csatát az ellenséggel Medgyesen, erről írta Csatában c., az európai katonaköltészetben is páratlan, drámai erejű költeményét. A csata után Segesvárra indultak. Petőfi ekkor beteg volt. Bem figyelembe véve ezt is, s azt is, hogy sorsdöntő véres csata – Szeben bevétele – következett, futárszolgálatba Kolozsvárra küldte a költőt. Telekivel indultak, először Marosvásárhelyre tértek be. Itt írta, a medgyesi golyózáporra gondolva ezt a versét. Nagyon szép, felgyújtóan megható vers. Petőfi egyik legfontosabb tulajdonságát, hitét bizonyítja, hitét a győzelemben, az egyedül igaz ügy győzelmében, abban a győzelemben, amelyet már Az ítélet c. versében oly meggyőzően megjövendölt. 

A vers címe jellegzetesen petőfis cím, olyan, mint „Ismét magyar lett a magyar”, „Készülj hazám!” vagy az Erdélyi hadsereg kezdősora: „Mi ne győznénk? hisz Bem a vezérünk!” Ez a cím meggyőző, meggyőzni akaró és meggyőzni tudó. „Bizony mondom” – el kell hinnünk, hogy így lesz., hogy a magyaroké lesz a győzelem. Hitet gyújtó cím. 

„Azért nem győzött eddig is e hon, / Mert soha nem volt egy akaraton” – igen, ez a magyarok átka, bűne évszázadok óta, a széthúzás, egymást marás. Évszázados elmulasztások oka, amit majdnem minden költőnk a nép szemére vetett. Többek között Kölcsey a Himnuszban – „Szerte nézett s nem lelé honját a hazában”, - s a Rebellis versben. Petőfi is jól látta a szabadságharc győzelmének aláásóit. Már 48 augusztusában felfigyel, észreveszi ezt a bajt. Forradalom c. versében így ír: „Nem a sors, nem a sors, de saját fiaid / Akaratja, mi úgy lealacsonyít”. A nemzethez c. nagy horderejű költeményében – ami különben is hasonlít a Bizony mondom verséhez – közvetlen az árulók ellen fordul:

„Hol az ellen, kérdezed; ne kérdezd,
Mindenütt van, ahová tekintesz,
S legnagyobb és legveszélyesebb az,
Ki mint testvér simul kebleinkhez.
Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek! […]
Könnyű bánni külső elleninkkel,
Ha kivesznek e belső bitangok …”

A 48 végi balszerencsés eseményeknek Buda elvesztésének is azért „örül”, mert így minden félbarát és áruló átmegy a győzedelmeseknek, a konkoly kihull, a java bennmarad, s ez a győzelem feltétele. S valóban egyik oka, a szabadságharc bukásának a széthúzás, az árulás. Gondoljunk a vezérek, Kossuth és Görgey ellenségeskedésére.

„Mikor győznél, ha most sem, óh magyar?”

Miért? Mert most egy a lélek, egy a szív, a kar. Nincs széthúzás, a nemzet egy emberként küzd a hódító ellen, egy akarattal pedig győzni kell és lehet. Hiszi, tudja, hogy így van, s oly meggyőzően, oly szívből tudja mondani, hogy önbizalmat, hitet önt mindenkibe. A sor végén az „óh magyar” a Szózat ünnepélyes hangjára emlékeztet. A gondolat ünnepi volta – a győzelem előtt állnak – magyarázza ezt a hangot.

„S dicső lesz élted, boldog és szabad, / Amilyen senkié a nap alatt!” – ez a jutalom, ennek reményében van miért harcolni. Hisz a célok megvalósíthatóságában, ezért érdemes vállalni a vagy-vagyokat. Már említettük, hogy sok helyen párhuzamba lehet vonni ezt a verset A nemzethez c. költeménnyel.  Ebben a versében önbizalmat, hitet ad. A nemzethez-ben lelkesít, buzdít, vagy-vagy elé állítja az országot. „Föl, hazám, föl! Százados mulasztást / Visszapótol egy hatalmas óra, / Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!”

Jellemző, hogy Petőfi buzdító verseiben egyszer a dicső ősökre hivatkozva, méltó unokákként lelkesít, pld.: A székelyekhez: „Ki néz vele szembe, ha nem a székely? / Hisz a székely ősapja volt Attila, / Kit úgy híttak, hogy az isten ostora!”, a „Rákóczi”-ban: „Vedd a zászlót, vedd szellem-kezedbe / S vidd előttünk, mint hajdan vivéd”, Nemzethez c. versében is Zrínyi példájára hivatkozik. Ezt a romantikus eszközt már a reformkori költők is felhasználták, például Vörösmarty: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”-gondolattal (Szózat).

Máskor azzal buzdít, hogy a jövőt, az elérhető dicsőséget vetíti előre, mint ebben a versében is. S ezután következik az „ellen-Egy gondolat, az Egy gondolat bánt engemet hangulatának megtöprengtető kiegészítése.

„S én bátran állom a csaták tüzét,
Tudom, hogy a golyó nekem nem vét,
Tudom, hogy a sors őriz engemet,
Hogy engemet megölni nem lehet,
Mert én leszek, nekem kell lenni, ki
Ha elleninket mind a föld fedi,
Megéneklem majd diadalmadat,
Szabadság, és a szent halottakat.”

Kell a krónikás, a diadalt megéneklő, a szabadságot dicsőítő költő. „Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, / Amelyért lantom és kardom fáradott.” Az élete értelme, legnagyobb célja volt a szabadság kivívása, s most oly közel hozzá, jobban kívánja megérni, mint valaha. Többször ismétli ezt a sort, nyomatékosítja, biztos benne, hogy a sorsa a szabadság legnagyobb óhajtóját megőrzi a kiharcolt korra. Ez a gondolat csak itt fordul elő költészetében, hiszen több helyen leírta már a halála vízióját: Egy gondolat bánt engemet, Jövendölés, Szeptember végén, Respublika, s 1848. év végén írott verseiben is mintha érezné, hogy ez az utolsó éve. Érdekes világot vet a sorokra az a tény, hogy első segesvári szerepléséről jövet írta. Sem akkor, sem második segesvári útjáról nem hitte, hogy az a halálba vezet. Forradalmár volt, tehát optimista, tisztességes katona, nem meghalni akart, hanem győzni.  Optimista ez a vers is, de nem öncélúan optimista. Itt is bizonyítja, hogy hisz eszméi megvalósíthatóságában, „eszméi holnapjában”, s másokba is hitet, reményt önt.

Közvetlenül a Bizony mondom… c. verset után írta Pacsirtaszót hallok megint c. versét, humanizmusának legszebb példáját. Marosvásárhelyről Szászrégenen és Betlenen keresztül Désre mentek Telekivel. Itt született, valahol Betlen környékén a vers. Az ágyúszó elmaradt mögöttük, s a költő hirtelen pacsirtaszót hall. Megdöbben. A szívéből szakad fel a kiáltás: Pacsirtaszót hallok megint! Így, ahogy a vers első sorát leírta, egy felkiáltásban, végig így mondhatta, gondolhatta. Olyan megkapóan őszinte, szívből jövő, emberi ez a hang végig. El tudom, ilyennek tudom elképzelni, ahogy a katonaköltő a csata, a háború füstjéből, kavargásából, öldökléséből jövet meghallja a pacsirta dalát. Élvezi, elbódul, hagyja magát simogatni az emberi szép életet jelentő pacsirtaszóval.

„Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.
Dalolj, dalolj kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind  költő is vagyok.”

„A mindenség csillagaival behárfázott szívű” költő tudja, hogy a katona gyilkos eszköz. „Milyen komoran becsületes, milyen tárgyilagosan forradalmi ez a kifejezés: gyilkos eszköz! Mennyi tárgyilagosság, becsületesség, csalódottság, reménytelenség, elveszettség, népek szerelme, népek féltése, ember szerelem és népszeretet van e komor és konok szó-párban, e félelmetesen tárgyilagos szó-együttesben, szavak-kettősségében” 

Meglátta a háború esztelen iszonyú – bár elkerülhetetlen – pusztításait. A Vízakna s Déva közti visszavonulásban egy falut, Bencencet kellett felgyújtaniuk, hogy elvágják az ellenség útját, s megmentsék az erdélyi hadsereget. Látta a könyörgő bírót, a síró, jajveszékelő népet körülötte, hordták ki a házakból hátra a szérüskertekbe a bútort, párnát, hajtották az ólakból az állatokat. A falut fel kell gyújtani. Hát lehetett ezt megérteni? Csak azt értették, hogy tűz fogja megemészteni Bencencet. Hát van ember, ki köszöntse a tűzvészt, mely elhamvasztja a házát? Szörnyűség ez! Petőfi mind átérezte és átszenvedte ezeket. Ő igazán tudta, hogy gyilkos eszköz a katona. De mégsem igaz, hogy e költeményben szembefordulna a katonaköltővel. Fájnak neki ezek az áldozatok, de tudja, hogy a szabadságot, függetlenséget, a boldog életet, a nép uralmát hozó kort csak ily nagy áldozatok árán lehet megvalósítani. A cél ez a szabad ország, amelyért érdemes vállalni a gyilkos eszköz, katona szerepét.

„Egyszersmind költő is vagyok. / Eszembe jut dalodrul a / Költészet és a szerelem.” 

A pacsirta a tavasz, a szépség, ifjúság, a költészet és a szerelem – mindaz, ami emberségének a lényegét képezi. A háború világában is kitör sokszínű egyénisége. Emberségének legszebb példája ez a vers.  A háború, az öldöklés,vonulás, lódobogás, ágyúszó utáni csendben feleségére, kisfiára, az ébredő természetre, a daloló pacsirtára, tulajdonképpeni hivatására, költő- és embervoltára gondol.

Mit jelent neki a pacsirta, a tavasz, a költészet és a szerelem? 1848-ban így ír róluk:

„Hah, mennyi tündér együtt: ifjúság,
Tavasz, költészet, szerelem!
El hagyjam őket tőlem szállani?
Utánok vágyva nyúl kezem…
Jertek hozzám… nyújtsátok karotok…
Öleljetek meg, tietek vagyok!” 

A pacsirta nagy mestere a költőnek, „szép, szabad dalokra” tanítja. Csalogányok és pacsirták c. versében is megénekelte már. A pacsirta a természet forradalmának jelképe, amely biztató, szépség-idéző erővel járul hozzá az ember forradalmához. 

A pacsirta hány költőt megihletett ugyanebben a szituációban! Balassi a páncélos költő is két törökles között így kóborolt a zöld egri dombok között, hol „sok szép madár szól”. Apollinaire: „mit is mondhatnék e madárról / Bakáknak ő a szerelem” (Madár dalol)

A tavasz mutatja meg a költőnek az élet igazi értelmét, amelyért érdemes vállalni a gyilkos eszköz, katona szerepét, ami feltétele a gazdag, fiatal életnek. 

A költészet és a szerelem. Júliájáról, hűséges feleségéről, s pár hónapos kisfiáról, Zoltánkáról álmodozik. „És álmodom, és álmaim / oly kedvesek, oly édesek…” A szíve megtelik az élet, az annyira szeretett élet képeivel: „szívem mély puszta volt és benne már / Milyen sok szép virág fakad.” A harc utáni jövőről álmodik – igazi katonaálom- mely a legszebb és legdrágább ígéreteket rejti magában.

A vers hangulata fénylő derű, csupa szép álom, eljövendő boldogság. Juhász Ferenc azt írja erről a versről: „mennyi kétségbeesett hit, reménytelen hinni-akarás, boldogságot é s szabadságot (önmagát-nem-ismerni-akaróan) hazudni-tudás, reménységet bízni merés van e versben, nekem Petőfi Sándor legkeserűbb, legcsalódottabb, legkiábrándultabb versében! Pedig hinni akarja, pedig hinni akarván önmagának szépen azt hazudja, hogy a két Istennő: a Költészet és a Szerelem még „még mennyi jót fog tenni vele.”  Vitatkozhatunk, ez -e a legkiábrándultabb verse. Egyáltalán kiábrándult vers? Hazudja magának a jövőt? Nekem a vers hangulata, szívből, megható őszinte hangja azt mondja, hogy nem. S az is, hogy 1849 március 8-án Petőfinek nem volt rá oka, hogy kiábrándult legyen. Győzelmes csatákból jött el. . Minden rendben volt körülötte, nem úgy, mint a Klapka-ügy után. Nekem ez a vers Petőfi tisztaságát, őszinteségét, becsületességét, mély hitét, alapot nem nélkülöző bizakodását, reménységét, tervezgetését, boldog felkiáltását, felsóhajtását, emberségének legszebb megnyilatkozását mondja el.

Az elmaradt népgyűlés, a kormány futása után július 5.-én Petőfi Mezőberénybe, Orlay Petrics Soma barátjához költözik.  Itt írja 6.-a és 17-e között a Szörnyű időt. Tudjuk, milyen lelkiállapotban van. Dühösen, minden porcikájában reszketve, megcsalatottan jön ide. A kontinens két nagyhatalma indította meg a maroknyi magyar nép ellen hadait. Az utolsó lehetőség a szabadság kivívására, a végső nagy szembeszállás az ellenséggel, népgyűlés, amely kitartásra, harcra, szent keresztesháborúra biztatja a népet,  a forradalmi önfeláldozás eszmekörtében él, s erre Kossuth a kormánnyal Szegedre menekül, „hol hazamentő irhája nagyobb biztonságban lehet.” Pánik tör ki a fővárosban, fejvesztett futás, menekülés kezdődik. Az utolsó szent, döntő háború helyett fejvesztett, szégyenletes futás! 

Mit tehet ő, a civil? Családjával ide bujdokolt, „e békési magányba”. Ezt írja Aranynak: „amely percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok.”  Máskor is volt már ilyen hangulatban, 1848 májusában Miért kísérsz… c. versében írja: „Miért kísérsz minden lépten-nyomon, / Te munkás hazaszeretet? / […] Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!” Most sem mond igazat. Szeretné elfeledtetni magával, de ha valaki, úgy éppen ő nem feledheti „végkép”, hogy hazája van, amelynek forradalmával neve elválaszthatatlanul összeforrott. Orlay azt írja: egy ideig a rég nélkülözött családi örömöknek akart élni. Ez is igaz lehet, de hogy is feledhetné hazáját? Ő a szabadság legfőbb szószólója, hazáját legjobban szerető fia, éppen akkor, amikor hazája a legnagyobb veszélyben van? Aranyhoz írt levelében ezek az utolsó sorok: „add tudtomra … amik az utóbbi időkben a világon és Magyarországban történtek, mert én, mióta Pestet elhagytam, semmit sem tudok. Te mégiscsak közelebb állasz az eseményekhez vagy legalább a hírekhez.” 

Nem feledte hazáját, sőt minden pillanatban azzal foglalkozott. Drámát írt, melynek Haynau, a szabadság eltiprója a hőse. S egyetlen verse, a Szörnyű időszintén hazája szörnyű sorsával foglalkozik. A Szörnyű idő maga a tenyérbetemetett tépelődés, tragikus különlegesség, a felőrlődött idegek rapszódiája, amilyeneket csak a XX. századi moderneknél fogunk majd találni. 

A költemény első mondata vad kiáltás „Szörnyű idő, szörnyű idő!” s tovább is kétségbeesett kiáltások, jajok: „Minden tagunkból vérezünk, Hogy is ne? villog ellenünk / A fél világnak kardja.” „Be kijutott részed / Isten csapásiból, o hon, / Folyvást arat határidon / Két kézzel az enyészet. Egy szálig elveszünk-e mi?” „Akad-e majd / Ki ennyi bajt / Higgyen, hogy ez történet? / És e beszédet nem veszi / Egy őrült, rémülésteli  / Zavart ész meséjének?”

Az első mondat vad kiáltás, az utolsó kimerült suttogás: az érzelmek legemberibb hullámzása az adott lélektani helyzetben. Zavart, botladozó, kétségbeesett sorok. Az „őrült, rémülésteli, zavart” ész meséje: száraz és rettenetes valóság. A „szörnyű idő” az üldözött nemzet sikolya. Az üldözött, letiport szabadságharcosok jajkiáltása, halálhörgése. A magyar költészet és a magyar történelem egyik legragyogóbb korszakának záróverse. Végtelenül reménytelen, kétségbeesett sorai egy költőnek, akinek a forradalmi optimizmus volt legfőbb éltetője. Egy évvel ezelőtt ezt írta: „Maholnap már én is kétségbe esem, én! … pedig akkor aztán jóéjszakát, mert én a legutolsó vagyok azok közt, akiket a balsoros kétségbeejteni képes.”  Most hát őt is – ha csak pillanatnyilag s – kétségbe ejtette a balsors, s valóban jóéjszakát lett Magyarországnak.

 Megváltoztathatja-e ez a kétségbeesett vers véleményünket arról, hogy Petőfi igazi forradalmár volt? Semmiképpen. Már említettük, hogy az igazi forradalmárnak optimistának és reálisnak, földönjárónak kell lennie, a bukással is számolni kell. Aki őrült módjára fejjel rohan a falnak, nem veszi számba az ellenséget, a lehetőségeket, kritika, gondolkodás nélkül „hősiességgel” rohan az ellenségre, az nem igazi forradalmár. A költő látta a veszélyt, de esze ágában sem volt, hogy eszméi terén csak egy lépést is hátráljon. A sorban utána következő legnagyobb költőinknek is vannak ilyen reménytelen, síró, jajgató versei.  Adynak a világháború („Itt most vérfolyók partból kitérülnek, / Itt most már minden leendők gyérülnek, / Itt régi átkok mélyesre mélyülnek; / Jaj, mik készülnek, jaj, mik is készülnek?” , József Attilának a fasizmus – („Az elnyomás csapatban károg, / élő szívre, mint dögre száll - / s a földgolyón nyomor szivárog, / mint hülyék orcáján a nyál.”  adott rá okot.

Azonban Petőfinek nem ez az utolsó hangja, az életmű nem a Szörnyű idő zaklatott víziójával törik meg. Bár verset többet nem ismerünk – bizonyosan írt még azt is –, de utolsó írása, levele feleségéhez már egészen más hangú. Életműve ezekkel a tervezgető sorokkal ér – talán még inkább szívet és torkot szorongató – véget. Ez az utolsó levél lebírhatatlan életerőről, bizakodásról, sőt derűről tanúskodik. „Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél előbb, s tanítsd meg beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor, számtalanszor! imádó férjed, Sándor” Nem lehet meghatódás nélkül olvasni ezeket a sorokat, tudva, hogy két nap múlva már halott volt.

A három vers is mutatja Petőfi élményanyagának, témáinak, hangjának, tehát költészetének sokszínűségét, sokhúrúságát: a töretlen, „elrendelésében-oly-makacsul-hinni-tudó” forradalmárt, a lelkes, bátor katonát, a természet legnagyobb rajongóját, az eszményi szerelmest és férjet, a legodaadóbban szerető fiút, a hazájáért legőszintébben, legféltőbben síró honfit.

„A magyar költészetnek […] nincs tisztább. lángolóbb rettenetességet-tudóbb és a gyötrelmek titkát megsejtetőbb költője, mint ő volt, mint ő Petőfi Sándor, ez a sovány, törékeny, zseniális, üvegszobor-tisdztaságú gyermek-férfióriás […] És nincs boldogabb (és boldogságot akaróbb) költője, mint ő, Petőfi Sándor […] Legszebb Emberi Büszkeség”  (Juhász Ferenc)

Bibliográfia

Dienes András: A Petőfi-titok. Bp. Dante, 1949.

Fekete Sándor: Mezítláb a szentegyházban. Bp. Magvető, 1972

Hatvany Lajos: Petőfi márciusa. Bp. 1955

Horváth Márton: Lobogónk Petőfi - Beszéd Petőfi halálának 100. évfordulója alkalmából, 1949. július 30. = Irodalmi cikkek és tanulmányok. Bp. 1950.

Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Bp. Szépirodalmi Kvk., 1971

Imre Lajos: A műfaj kérdései Petőfi 1848-49-es lírájában = Irodalomtört. közlemények 1962

Petőfi életútja. Összeáll. és kommentálta Martinkó András. Bp. Kossuth, 1972

Petőfi összes prózai művei és levelezése. Bp. M. Helikon, 1957

Tanulmányok Petőfiről. Szerk. Pándi Pál és Tóth Dezső. Bp., 1962

Folyóiratok, újságok:

Kortárs 1973/1.

Kritika 1972/11.

Magyar hírlap 1972 dec. 31

Nagyvilág 1973/1.

Új írás 1973/1.