Két hasonló könyvet olvastam most egymás után véletlenül:
Iszaak Babel Lovashadseregét és Gábor Miklós: Kicsi – világ – háború c. írását.
Két művész a háborúban: egy író és egy színész.
Babel a vörös hadsereg katonája, ő és társai is meggyőződéssel védik a frissen alakult szovjet államot az 1920-as évek elején. Gábor Miklós a magyar hadsereg karpaszományosa 1944-ben Ukrajnában – bár közlegényruhában a közlegények közt érzi magát jobban – visszavonulóban az oroszok elől, de játszva a gondolattal, hogy átszökik a partizánokhoz.
A helyszín majdhogy azonos, Lengyelország, Galícia, Ukrajna, mindketten fiatalok, huszonévesek.
Babel elbeszélésekben, Gábor M. naplójegyzetekben írja le háborús „élményeit”, a mindennapi törődéseket, a végtelen meneteléseket, a letarolt falvakat, hátországot, kirablott, földönfutóvá tett embereket és az éles, véres csatahelyzeteket, a megannyi halált. Pontosan, részletesen, nagyon is elképzelhetően a háborús mindennapokat és az elképzelhetetlen szörnyűségeket. Résztvevők: elkövetők is és szenvedők is, és szemtanúk, rögzítők. Az apokaliptikus jelenetek közben mindkettőjüknek van szeme a tájra, a környezetre, amely mindentől függetlenül fenséges és gyönyörű – az erdők, a hegyek, a fenyvesek, a naplementék, csillagos éjszakák – s ezeket gyönyörű sorokban megörökítik a tragédiák mellett, mögött, csakúgy, mint a háborútól megsebzett, megcsonkított tájat.
”A falu szinte úszott és megdagadt, vérvörös agyag csorgott szomorú sebeiből. Az első csillag felragyogott a fejem felett, és elmerült a fellegekben. Az eső csapdosta a lombokat és elernyedt. Az este úgy repült az ég felé, mint egy csapat madár, és a sötétség rám borította nyirkos koszorúját. Alig vonszoltam a lában, és meggörnyedve a gyászkoszorú súlya alatt mentem előre, s a sorstól könyörögve kértem a legegyszerűbb dolgot, azt, hogy végre tudjak embert ölni.” (Babel)
Az újságíró szépíró Bábel elbeszéléseiből mindezen túl a katonák történeteiből kirajzolódik a 1910-es-20-as évek vidéki Oroszországa és főleg az orosz és lengyel zsidó lakosság, az „örök zsidó” élete, sorsa.
A színész Gábor Miklós jobban tud „kívülről” rálátni a háborúra, látja, amikor mindez csak egy epizód lesz az életében, ugyanakkor szorongva gondol szétszóródott szeretteire, „Úgy elárultak mind, mintha meghaltak volna. […] Szétdőlnek, mint a faragott babák, és az arcuk mozdulatlan”. Társaival szenvedélyesen politizál a kommunizmusról, újdonsült ismerősének József Attilát szaval, ezen tesztelődik le alakuló barátságuk. Hőstettére (három orosz tankot megállítanak) már a következő órákban, napokban bizonytalanul gondol, már közben is azt gondolja: "milyen hülyeség is, hogy én az oroszokra lövök", s később: "Valamit tettem, aminek semmi értelme, mesélném, de kinek, minek? [...] nincs ember, aki megmondhatná, szégyelljem-e magam, vagy büszke legyek"
Jó olvasni a hiteles, jól megírt szövegeket, de szörnyű felfogni a tartalmukat. „A háború borzalmaitól ments meg Uram, minket!” – csak ezt kívánhatjuk, mint a háború utáni útszéli kereszt állítói.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése