Szomszédok : A jedwabnei zsidók kiirtása

Jan T. Gross: Szomszédok : A jedwabnei zsidók kiirtása
Bp. Új Mandátum, 2004

Gyanítom, kevesen tudnak nálunk a jedwabnei zsidók kiirtásáról, holott ez a könyv már 10 éve jelent meg, mint ahogyan az utóbbi évig a kamenyec-podolszki dolgokról sem igen hallottunk, a tanulmányainkból pedig valószínűleg kimaradt.

Az események röviden: 1941. július 10-én a Varsótól északkeletre eső, kb.2500 lakosú Jedwabne településen a lakosság kétharmadát kitevő zsidók meggyilkolását a helyi lakosok előre kitervelték, és sokan sereglettek Jedwabnéba július 10-e hajnalán a távolabbi falvakból is, hogy részt vegyenek benne.

Ez a nyolc hónapos szovjet megszállást követően a németek bevonulása utáni második héten történt. A helyszínen tartózkodó néhány német közvetlen részvétele arra korlátozódott, hogy segítettek a bűntény kezdeti szakaszában, amikor a zsidókat összeterelték a piactéren, és összegyűjtötték a helyi lengyel férfiakat, hogy „vigyázzanak rájuk”, majd oldalról fényképezték/filmezték az eseményeket. A nap folyamán mindvégig hol itt hol ott követtek el gyilkosságokat, „az erőszak kakofóniája söpört végig a városon”: a temetőben sírt ásattak többükkel, majd agyonverték őket, az utcákon többeket megköveztek, dorongokkal agyonvertek, a gyermekükkel folyóba menekülő nőknek, miután gyermeküket a folyóba ölték, segítettek hogy magukkal is ezt tegyék, a határba menekülő zsidókat a helyszínen agyonverték vagy visszahajtották a főtérre, a főtéren a botokkal, dorongokkal, vasrudakkal felszerelt férfiak ütötték, verték, közben megalázó mutatványokra, éneklésre kényszerítették az összegyűjtött zsidókat. Végül felmérve, hogy ilyen primitív módszerekkel ennyi emberrel nem tudnak végezni, egy lengyel gazda csűrjébe hajtották őket, a csűrt petróleummal lelocsolták, s rájuk gyújtották. A tömegmészárlás koordinátora a polgármester volt, de a németek beleegyezésével történt.

A tömeggyilkosság áldozata lett kb. 1600 zsidó, nők férfiak, gyerekekek vegyest, kb. 100-uknak sikerült elmenekülni, s az egész világháborút kb. tucatnyian élték túl. A lengyel férfilakosság szinte mindegyike részt vett az előre elhatározott pogromban, amire a megszálló németek áldásukat adták, de a helyiek s a környékbeliek hajtották végre. A meggyilkolt zsidók javait azután a helybéliek, főleg a városvezetés és a hangadók s a környékből szekerekkel bejött parasztok eltulajdonították. Az ezt megelőző napokban több környékbeli településen is hasonló pogromok voltak: Radzilowban, Wiznán. 

Gross minden előzménynek és forrásnak alaposan utánajár, mindent felderít a legapróbb részletig, amit lehet, s mindent inkább kétellyel fogad, nehogy olyat állítson, ami cáfolható, mert számára is hihetetlen, ami történt. 

S a tények felderítése mellett őt is elsősorban az foglalkoztatja: miért? Anakronizmus-e 1941-ben, ami történt? Mintha egy Sienkievicz-regény lapjait látnánk megelevenedni. Ez még nem a holokauszt zsidóírtó gépezete – kővel, doronggal, tűzzel-vízzel operál –, de nem is évszázados, atavisztikus zsidógyűlölet, bár az is benne lehet, nem kis részt a falvak legendái, a vérvádak és a keresztény egyház zsidóellenessége okán; ugyanilyen fontos lehet a zsidó javak megszerzésének vágya és lehetősége is. A szovjet és a német megszállás első ízben tette ki a vidéki Lengyelországot a totalitárius rendszerek működésmódjának, s a társadalmat ez kettős tapasztalat demoralizálta, ledőlt az ártatlan emberi lények megölését tiltó kulturális tabu. De ez mind leegyszerűsítés. „Egyrészt látnunk kell benne a rendszert, amely egy előre kialakított terv szerint működött. Másrészt úgy kell szemlélnünk, mint különálló epizódokból formálódó mozaikot, amely a helyi döntéshozók rögtönzéseiből és mindazoknak az isten tudja, milyen indítékaiban gyökerező, belsőleg motívált viselkedésétől függött, akik akkor a gyilkosság helyszínének közelében voltak.”

„De miközben sohasem fogjuk „megérteni”, hogy miért történt meg, világosan látnunk kell a megtörtént dolgok következményeit.”

Pogromok 1945 után is előfordultak Lengyelországban (1945 Krakkó, 1946 Kielce). Azok a lengyelek, akik zsidókat mentettek, később ezt titkolni igyekeztek. Az látszott érvényesnek itt is, amit a német Hontalan táborokban mondtak később a zsidók: a németek (lengyelek) soha nem fogják megbocsátani nekünk, amit velünk tettek. A háború utáni lengyel antiszemitizmust ez nem kis mértékben magyarázza.

A tömegmészárlás nem merült ugyan feledésbe, 1949-ben,1953-ban kutyafuttában lebonyolított per tárgya volt, s a jedwabneiek s utódaik nem feledhették a történteket, mégis két olyan emlékművet állítottak, amely nem a valót rögzíti. Értelmiségiek, történészek az 1990-es években kezdték vizsgálni a háború alatti, s az egész 20. századi lengyel-zsidó viszonyt, felismerve, hogy a lengyeleknek is be kell vallaniuk önmaguknak a múltat, hogy társadalmi emlékezetébe ne csak saját szenvedésének a tudatát fogadja be, hanem tekintettel legyen másokra is. Agnieszka Arnold „Hol van az én jó öreg Káin testvérem?” címmel dokumentumfilmet forgatott, melyben jedwabnei szemtanúkat is megszólaltatott. E könyv szerzője ekkor szembesült azzal, hogy amit tudott, de elsiklott felette, igaz: a gyilkosságok és kegyetlenkedések sorozata után a nap végén szomszédaik tényleg elevenen elégették az összes megmaradt zsidót egy csűrben. S csak reméli, hogy ez volt a legszörnyűbb tömeggyilkosság. A hatvanadik évfordulón a közben felálló Nemzeti Emlékezet Intézete is megerősítette a könyvben feltárt igazságot. Rengeteg írás született pro és kontra, megindult a tisztulási folyamat, talán kezdenek visszavonulni az „ártatlanul szenvedő nemzet” képzetétől egy reálisabb megítélés és mások tiszteletben tartása felé. Vajon meddig jutottak és hol tartanak most? És mi?

 2014