Csabai László: Inspektor Szindbád

 
Csabai László: Inspektor Szindbád. – Bp. : Magvető, 2021

56 után a századdal egyidős Szindbád mégiscsak a menekülést választja, de Németországnál nem megy tovább, nem akar túl messze kerülni Magyarországtól. Amikor találkozunk vele, már 60 esztendős, és némi praktikával  öt éve sikerült egy német kisvárosban nyomozóként elhelyezkednie, ekkor már főfelügyelő (magyarországi svábként, a szibériai éveket és a hazatérése utáni múltját eltagadva). 

A háborúból újraéledő, biztató fejlődést mutató Német Szövetségi Köztársaságban sokszor fogja el az érzés, hogy „egy pompásan kigondolt szervezet részeként, egy tökéletesen működő országban él”.

A kisvárosban sok a menekült, kelet-közép-európai  németek, lengyelek, oroszok, ukránok, csehek, akik többnyire az új városrészben, a Neustadtban (a Cigányok földjén) laknak, a regény folyamán számolják fel az utolsó lágert. Sok bűnügy elkövetője és áldozata kerül ki ezek közül, akikkel Szindbád munkája során találkozik. Tehát korántsem tökéletes az ország. De szemünk előtt történik a gazdasági csoda, a fellendülés, alakul a szövetségi köztársaság, a háborús sebek feldolgozása, aminek eredményeként egészséges nemzettudattal tudtak továbblépni. Hogy ennek mi volt a titka, számomra a regényből sem egyértelmű, hisz annyira hasonlóak a többi európai néphez, a magyarokhoz is; mindenesetre a lágerbúcsúztatón a polgármester is, és az ellenzék vezére is arra kéri Szindbádot, ne említse menekültként az esetleges bűnelkövetőt, mert a gazdasági fejlődést és a békét minden ellentét veszélyezteti, nem hiányzik, hogy egymást szidja a munkásnép – minden politikus elkötelezett integrációpárti. 

Szindbád azaz Schiffer főfelügyelő éppen lezár egy bűnügyet, s hozzákezd egy másik felgöngyölítéséhez. Az egész regény folyamán ezen dolgozik, végül  mégsem tudja a maga számára megnyugtatóan lezárni. Segítőtársa, beosztottja Hirsch felügyelő, aki megjárta a háborút, de az emlékezetéből minden kiesett, s továbbra is memóriazavarral küzd, ennek ellenére máris jó nyomozó, sokat tanul Szindbádtól. Mivel elégedetlen a nevével, Szindbáddal együtt találják ki, hogy Stephen Derrick legyen a nyomozó-művészneve. A végén azt is megtudjuk, hogy az a háborús múlt SS-múlt volt. A valóságba ágyazás ismert személyekkel  – kicsit csavarosan – itt is megvan, a németek hatvanas-hetvenes évekbeli sztárnyomozója tőle tanult :)

Szindbád szenvedélyes nyomozó – egyre inkább tudatosul benne, hogy ez életének legfőbb értelme. Kicsit lelkiismeret-furdalása is van, mert ahhoz, hogy szenvedélyét kiélhesse, szükséges a bűnözés. A jó nyomozó bele tud a tettes, az áldozat és a tanúk bőrébe bújni – tanítja Hirschnek. S ez feltételezi másik szenvedélyét, az emberek megismerését. Különbséget tesz bűnöző és bűnelkövető között, s mindenkihez nyitottan, a jót feltételezve közeledik, vigyáz mindenkinek a lelkivilágára. „Mivel nem tudok róluk semmit, a bűntelenséget kell feltételeznem róluk. Bizonyítékok nélkül rosszat feltételezni bűn.” Pironkodik, ha valaki elsőre ellenszenves volt, s később kiderül, hogy alaptalanul. A kiterjedt nyomozás során sok emberrel kerül kapcsolatba a Neustadt gyűjtőterületén, s szinte nincs köztük olyan – 15 évvel a háború után – akinek az élete alakulását és lelkivilágát nem a háború határozta volna meg alapvetően. Itt is meg kell állapítania: a háborúk sosem érnek véget. Az ő emlékeiben is legtöbbször  – Nyárligeten túl – szeretett Oroszországa bukkan fel, olyannyira, hogy egészen megrendül, amikor egy tanúról kiderül, hogy az is ugyanabban a szibériai táborban volt, ahol ő, s olyannyira, hogy kiemel a prostitúcióból, s könyvtárossá tesz egy Szonyára emlékeztető szőke lányt. 

Szindbád idealista, nem vallaná be, de rögeszméje, hogy helyre lehet állítani az igazságot a világon. Ezt leginkább a tökéletes nyomozói munkájával teszi, de rá is segít, ahol szükséges: ötletet ad egyik tanújának, mit tegyen, hogy ne kerüljön újra lágerbe, a homoszexuális párnak  azt javasolja, hogy simán tagadják ezt le, mondják, hogy jóbarátok, hogy kijátsszák a fajtalankodás bűntettét.

Szenvedélyes kíváncsisága az egész világra vonatkozik, rácsodálkozik egy-egy szép szóra, elámul egy kifejezés vagy egy étel költőiségén. Elnézi az alakuló nyugati kultúra jelenségeit, a televízió műsorait, hatását, a beözönlő amerikai zenét, az önkiszolgáló boltokat, egy utazási irodában szobányi számítógéppel is találkozik, ismerkedik a sokféle nációval, elgondolkodik előítéletek kialakulásán, a jellemek sokféleségén, figyeli az európai politikát, az egyesülést és eltávolodást, régi és új ellentéteket, s értékeli a társadalmi békét, amely nem lehet maga a cél, de bármely cél eléréséhez szükséges.

Bár Németország nem fogta meg annyira a szívét, mint Oroszország (túlságosan hasonlít Magyarországra), szívesen maradna itt ebben az élhető demokráciában, de 61 évesen úgy látszik innen is mennie kell. A titkosszolgálat szerint túl nagy kockázat van az eltagadott múltjában. De merre tovább?

Könyvtárosként két nekem kedves motívumot emelnék még ki:

- az aspenaui plébános szerint a mennyországban a létező legnemesebb tevékenységet fogják űzni az üdvözült lelkek: jó könyveket fognak olvasni – ez Szindbádnak módfelett tetszik

- Kathrin-Szonya főnöke, a könyvtárvezető szerint a nők ostobák, nem púderezni, rúzsozni kéne magukat, nem drága ruhákat venni, hanem olvasni. Az olvasás szépíti meg a nőt. Szindbád is azt tapasztalja: aki kézben tartja a sorsát, és sokat olvas, annak vaskosabb tagjai, arcának barázdái nem a korát, hanem az érettségét jelzik. Úgy sejti, Szonya is ilyen lehet már.