Koroda Miklós: Pataki tengerészek

 
Koroda Miklós: Pataki tengerészek
Bp. : Szépirod. K., 1966

Károlyfalva és Kácsárd története után kutakodva fedeztem fel Koroda Miklós térséghez fűződő kötődését, szűkebb értelemben: Sárospatak, Kácsárd, s tágabban Szamoshát- Szatmár vidékét is érintő rokonszenvét.

Koroda Miklós budapesti író, a fővárosban született s ott is halt meg (1909-1978). Megdöbbentő a különbség és hosszú az út a két világháború közötti sikeres, jóképű fiatal író, s a hetvenes évek roggyant, alkoholistája között. 

Lecsúszott dzsentri családba született, a család vagyona és címei már elúsztak, de idős édesapja köztisztviselő volt, tekintélyes postaigazgató, emellett liberális szellemű irodalomkedvelő, művészetpártoló, és Reviczky Gyula unokaöccse.

Már a középiskolai önképzőkörben ígéretesen író fiúnak is polgári foglalkozást kellett tanulnia, így lett hallgató a közgazdasági egyetem mezőgazdasági szakán. Aztán apja halála után ezt sürgősen abbahagyta, s bohém újságíró lett. Felfedezte, hogy az ő szellemi öröksége a felvilágosodás, a reformkor liberalizmusa, Kossuth demokráciája. Ennek bűvkörében írta első két regényét a Reviczky és Batsányi életrajzot (A világ csak hangulat, Megvilágosodott már). Utóbbihoz óriási kutatást végzett, alighanem ekkor került látókörébe a Sub rosa teremmel Sárospatak. A háború alatt őt mindenben támogató, segítő feleségével sok üldözöttnek adtak lakásukban menedéket. 

A háború után azonban csalódást csalódás követ az életében. Érthetetlen módon kizárták a Magyar Dolgozók Pártjából, felesége halálos beteg lett, ezért öngyilkosságot követett el, az ország dolgai olyan irányt vettek, amelyet nem tudott követni, értetlenül szemlélte a világ alakulását. Elkezdett lefelé csúszni a lejtőn, s most már nem állt mellette olyan társ, aki segítsen megkapaszkodni a világban. 

Egy kapaszkodási pontnak látszott a korábban megismert Patak és környéke, ahol otthon érezte magát. Regényt írt a pataki Windischgratz-pénzhamisítási botrányról, majd a következő itt játszódó regényének megírásához ide is költözött. 1964 tavaszát-nyarát a Kácsárdon töltötte s írta a Pataki tengerészek c. un. újmódi kópéregényt, s újságokba kisebb szösszeneteket a környékről (Fakadás Kácsárdon = Népszava 14964/164.) 

A regény a Karacs Kristófról szóló történetek sorába tartozik, a volt pataki diák, szamosháti festő, ezúttal 1950 áprilisában a pataki vár alkotóházába (vagy dologházába?) költözik, több más művésszel együtt, írókkal, költőkkel, irodalomtörténészekkel, zenészekkel. Egyes szám első személyben írja le kalandjait, történetét a régi-új Patakon. A régin, amelyre még diákkorából emlékezik a 40 éves bohém festő, s az újon, amely éppen most megy át a keserves átalakuláson. Bevonul a várba, amelyet diákkorában csak kívülről nézhetett, s amely most sem közelíthető meg akárkinek. A művészek hozzá hasonlóan többnyire bizonytalan alakok, akik próbálják követni, hogyan, mivé alakul ez az új világ, s mi lesz ebben az ő helyük. 

Megtalálja bohém társait, s többnyire a városban csatangolnak, mint tengerészek: kormányos és kapitány, akik épp erre vetődtek, vagy épp hajótöröttek. Leginkább kocsmákba, fogadókba fordulnak meg (Vadászkürt, Gyöngytyúk, Aranyszarvas), de ott vannak a piacon, a Rákóczi-pincében, a palánkos piroslámpás-házban, az ismert pataki utcákban, közökben, gödrökben (Héce, Bábagödre, Kispatak, Retel utca, Szentnegyed, Fazekassor). Felbukkannak a régi pataki figurák, Ferdi bácsi, az utolsó pataki konfliskocsis, az utolsó pataki „ősdiák”, Melihárszky Sandri, aki végül is főjegyző lett a városban, és az új világ alakjai, főképpen kiskirálya, a pártvezető Számadó elvtárs. Bohém útikalauzunknak köszönhetően számtalan nőalak kerül a látókörünkbe, pirospozsgás kácsárdi menyecskék a piacon, kikapós kocsmárosné, aki megszökik a cigányprímással, a múltból ittmaradt öntörvényű volt polgármesterné, a bevándorolt pesti pincérnő/énekesnő, a lányok a palánkos házban, akiknek az intézményét épp a regény napjaiban szünteti meg a helyi kiskirály, Számadó elvtárs - és az éteri Csilla, akinek nyomait végig keresi a pataki napokon. Ivókörútjaikon alapos beavatást kapunk Patak kocsmológiájába, a környék italtermésébe a különféle boroktól, királyhegyi hárslevelűtől, sárazsadányi furminttól a törkölypálinkáig, kisüstiig,  s az evés örömeibe, számtalanszor felemlítve a károlyfalviak svábszalonnáját, miközben Patak fényes múltját is folyamatosan felidézi hősünk. 

  

Múlt és jelen – a nosztalgia hatja át az elbeszélésfolyamot, ahogy a két különc alak, kiknek híre órák alatt bejárja a várost és a környéket, megtapasztalja az átalakuló várost, az átalakuló országot.  Az új világ elleni tiltakozásuk, amikor a megszüntetett nyilvánosház utcára kerülő lányait megsétáltatják a vasárnap délelőtti korzón, hogy visszavezessék őket társadalomba, szolidaritást vállalva velük, s ezt célozva meg a korzó közönségénél. A vállalkozás felemás sikere s az éjszakai áristom után menekülnek a városból a szőlőhegyeken át az erdőbe. Közben bizalmatlan karózó szőlősgazdákkal találkoznak, akiknek már áprilisban sincs boruk, hadonászó károlyfalvi elmebeteg fiúval, s a falun túl Kácsárd felé megállnak a Nyúlkútnál, amelynek a forrásából isznak, s mellette faragott nyárson szalonnát sütnek.

A csodás hely megnyugtatja és megihleti őket.

„Bal felől három sudár fa fényfoltos árnyékában csillogott, mélységet és tisztaságot sugározva, akár a kristályos fényű gondolat: a Nyúlkút. Csupán a mohos kőfoglalat apró gátjain átbukó, halkan zubogó víz jelentette a forrás eleven voltát. Különben tükörnek tetszett volna – velencei metszésű üvegnek, melyben gyémántkönnyeit hullajtó tündér nézegeti magát. Egyazon gyökéren élő, ikergyertyánnal ölelkező, déli tölgy hajolt föléje. Véle átellenben, gyertyánsereg vigyázta a hosszan nyújtózó tisztás haragossárgával, mélykékkel, telt pirossal tarkított smaragdját; elől három tölgykapitány tisztelgett. A másik oldalon fiatalos vad zöldje apródoskodott a gyertyános tróntermében. Az erdő évi reneszánszának hímesudvarába kerültünk. Tavasz hercegnő bolondkedvű hírnöke épp most készül május királynője fogadására. Aranymálinkó trillái rezegtek a szűz csók ízű levegőben, szajkók feleseltek, szarkák csörögtek, vendégeskedő borrigó füttyentett, erdei pacsirta zengedezett újulásról, szerelemről.

Megérintett a mese varázsa. Most értettem meg érzékeimmel és idegeimmel, zsigereimmel és sejtjeimmel: lelkem fiaival, nép és költészet nászát, a poézis világának teremtését, tündérek és táltosok, manók és bűbájosok fogantatásának titkát; az első vadászok és gombaszedők, favágók és szénégetők ámuló nyugtalanságát.”

Kristóf előveszi az állványát és festeni kezd, itt megtalálta a témát és a formát is hozzá. A shakespearei sor jut eszébe: „Légy hű magadhoz: így mint napra éj, - következik, hogy ál máshoz se léssz”. Ez az egyetlen mód, hogy „ne bolyongjunk bódultan a múlt rengetegében, ne botladozzunk az eszmék bozótjában” s ráleljünk az „emberi és művészi szabadság hangjára”. S ez éppen a Nyúlkútnál történt meg vele, Károlyfalva és Kácsárd között.