Nádas Péter: Világló részletek

Elolvastam Nádas Péter Világló részletek c. kétkötetes, monumentális könyvét (össz. 1207 oldal).

Nem volt könnyű, holott olvastatta volna magát, mert sehol nincs benne cezúra, folyik és ömlik egyik mondat a másikba, egyik gondolat a másikba, bomlik ki egyik emlék a másikból, kanyarodik vissza az eredetihez, s sehol nincs vége, csak a legvégén, ott is csak abbamarad.

Az író a gyermekkorából elővilágló részleteknek próbál utánagondolni, utánajárni, kideríteni azok kapcsán mindent, de mindent, amit csak lehetséges, hogy azok a részletek megvilágosodjanak, beleilleszkedjenek valami egészbe, közösen kiadjanak valami kereket, összefüggőt, igazat. Az utánagondolás minden apró emlék minden egyes részleténél a legaprólékosabb kutatást jelenti: a család még élő tagjai emlékeinek feltárását, azok múltbeli felidézését, a helyszín és időpont történelmi eseményekhez viszonyított valószínűségét vagy bizonyosságát, minden kapcsolódó részlet könyvtári-levéltári kutakodással igazolt alátámasztását, a helyszínek bejárását a legkisebb budai mellékutca kis zugától a franciaországi, ott is elfelejtett és emlékként sem őrzött fogolytáboron keresztül, ahol egy nagybácsi fogságban volt.
„azon vagyok, hogy memoárjaimban ellenőrzött adatokat közöljek, ne legyen dokumentálatlan adat ebben a könyvben, s mielőtt meghalnék, elválasszuk végre a látszatot a valóságtól, a realitást a fantáziától”
S a kép valószínűleg így sem teljes, gyanítom még több apró világló részlet van, ami felderítésre, megerősítésre vár, s további vaskos köteteket tölthetne meg az író gyermekkorával, emlékeivel való bíbelődése.

Az emlékek idézése és a nagy egészbe illesztése kapcsán kibomlik a család, a barátok, ismerősök, a kor, az ország, a világ egésze is. Ismerős alakok tűnnek fel az író szüleinek társaságában, az 1940-es-50-es évek baloldali értelmiségi köréből Rajk Lászlótól Losonczi Gézáig, a gyermeki emlékben, s az emlékező felnőtt férfi értékelésében, már csak annyiból is, hogy a családi pólya hogy vándorolt a csecsemő Rajk Lászlón az állami gyermekóvó intézetekbe. Megpróbálja megérteni, kibogozni ennek a nemzedéknek, a polgári létből jövő, fiatal értelmiségieknek (szüleinek) a világlátását, mozgatóit, céljait, hihetetlen életerejét, ambíciózusságát, hiteit, majd csalódásait, összeroppanását. Feltárni a párt, a kommunista párt „működését”, a tagok kötődését, és az ő "működésüket", dilemmáikat, ahogyan a párt, s az általa megvalósíthatónak hitt vágyott jobb jövő mindent felülír, pl. nagynénje Aranyossi Pálné, Nádas Magda alakján keresztül, szembesítve az ő emlékiratait, a saját emlékeivel, a vele való kamaszkori beszélgetésekkel és a kiderített tényekkel. 

Legelső emléke másfél éves korából datálható, s a felfejtett részletekből kirajzolódik az ostromlott, s az ostromból éledő Budapest. Látjuk a romokon közlekedő szülőket, akik mindig, mindig mennek valahova, s az apát, aki mindig magyaráz, mindig mindent meg akar tanítani a fiának a látható világról, hihetetlen, hogy mennyi mindent! Az újjáépítés időszakában látjuk a fáradhatatlan szülőket, akik szenvedélyesen akarják munkájukkal felépíteni az új Magyarországot. S mindeközben a gyermeket, aki próbálja a világot megérteni, a fogalmakat értelmezni, összekapcsolni, amiben képszerű látásmódja inkább akadályozza, mint segíti. Sok világló részletet, emlékeiben szereplő szavakat, mondatokat – ahogy írja – csak évtizedekkel később képes értelmezni, helyrerakni. „Hosszú évtizedek teltek el, és én még mindig a szavak és fogalmak értelmezésével voltam elfoglalva, vagy különböző értelmüket rakosgattam, s nem volt hová letennem. Kortársaim már régen mindent tudtak a világról, használták, boldogan gyakorolták a tudásukat […], én meg ugyanezekből a dolgokból és eljárásokból semmit, de semmit nem értettem.”

Tulajdonképpen egész élete erről szól, hogy megfejtse emlékeit, magát, a világot. A felnőttektől való első elszakadása kapcsán írja: „Nem kérdezni. Végül is azzal a témával kezdtem foglalkoztatni a figyelmemet, ami aztán egész hátralévő életemben lekötötte, a nagy csúszással látszat és valóság között.”

És mi és hogyan szűrődik le közben a gyermekben, mit tanul? Pl. egy pilisi kiránduláson: „hogy soha nem fázom, soha nincs melegem, soha nem vagyok szomjas, soha nem vagyok éhes, soha nem vagyok fáradt, soha nem vagyok álmos, és főleg nem unatkozom, ezt most jól jegyezzem meg magamnak. […] Egyáltalán, fizikai és érzelmi igényeimmel senkit nem terhelhetek.”

Figyeli és tanulmányozza, mint egy jelenséget, pl.  anyai nagyanyját, a mindenki számára elviselhetetlen Nussbaum Ceciliát, s felnőttként talál rá magyarázatot: „a hangos rohamokban érkező rituális tirádák, a sok sipítozás, a sok fohász … és a sok sirám … retorikai sajátság, nyelvzenei átirat, … nem kell neki különösebb jelentőséget tulajdonítani. […] Izolált törzsi nyelv … emocionális zárvány, amit menekülő felmenői a szabályosan visszatérő pogromok tapasztalatával, a folyamatos rettegéssel és a túlélés múlhatatlan szégyenével együtt … hoztak át magukkal Podóliából vagy Galíciából…”

Pontosan emlékszik, mikor szakadt rá új iskolába kerülésekor, az osztályterembe való belépéskor addig ismeretlen súlyként a szorongás, amely aztán több évtizeden át nem tágított. „Az erős szorongás olyan érzetet kelt, mintha a testnek nagyobb súlya és terjedelme lenne, mint amekkora. Formátlanná válik a saját test, saját vonalai alól kibuggyan, szétomlik.”

Az emlékezés/felfejtés folyama  14 éves koránál szakad meg, 1956 októberében, ahol a 23-i napot, ezt a  „gyöngéd őszi estét” a parlament előtt úgy írja le, olyan „gyöngéden”, ahogyan még senkitől nem olvastam.