Tompa Andrea: A hóhér háza

Tompa Andrea: A hóhér háza. – Pozsony : Kalligram, 2010

Könyvismertető azoknak akik az írónő másik regényét már olvasták

Nem tudom jobb lett volna-e előbb olvasni Tompa Andrea első regényét, A hóhér házát a második, a Fejtől s lábtól előtt. Tudtam volna, hogy kikről van szó, ki a „kettő orvos Erdélyben”, de ez az előzetes tudás A hóhér háza alapján attól tartok, nem engedte volna, hogy olyan gyönyörűséges élmény legyen a kettő orvos naplóját, történetét olvasni. A hóhér háza c. regényből megismerjük az írónő egész családi hátterét a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában (Kolozsváron), s összes felmenői közül a legellenszenvesebb apai nagyanyja, az itt már megnevezett Erzsébet Gizella sőt Kocka.
Annál inkább csodálatos, hogy ilyen megragadó regény írására sarkallta az írónőt. Régi fényképeket nézegetve magam is sokszor elmélázom, milyen lehetett a sorsa, a teljes élete, szellemi világa s a hétköznapjai a fényképről szembenéző elődömnek, hisz mindannyian egy külön teljes világ vagyunk. Tompa Andrea kitalálta, elképzelte, s a korabeli világba ágyazva nagy szeretettel formált nagyszülei fiatalságából teljes világot második regényében a Fejtől s lábtól címűben.

Az elsőben, A hóhér házában viszont elsősorban saját életéről beszél, amely a hetvenes-nyolcvanas évek Kolozsvárán zajlik 1989-ig, 18 éves koráig, s mindeközben megismerjük egész családját, s a családok visszamenőleges történetét is. A 18 éves lány elbeszélése végeérhetetlen szövegfolyamban, de azért fejezetekre osztva hömpölyög. Hol innen, hol onnan ismerünk meg egy-egy epizódot vagy éppen fontos eseményt az életéből, annak kapcsán sok-sok információt a szereplőkről, családtagokról, ismerősökről, pedagógusokról, barátokról, mely információkból fokozatosan áll össze a regény végére kinek-kinek a teljes alakja. Így áll elő az a helyzet, hogy mire a végére érünk, s már mindenkit megismertünk, kedvünk támad előlről kezdeni az olvasást, hogy a kezdetben még annyira nem értett részleteket most már mind helyre tudjuk tenni, s a teljesség ismeretében a részleteket is értékelni. S megismerjük az életet a diktatúrában, a hóhér árnyékában: hogyan alakítja ez a mindennapokat a gyakorlati életben, hogyan élnek a gyerekek, a fiatalok, a családok, hogyan lehetséges maga a létfenntartás, ki hogyan tud (vagy nem)  élni/túlélni/megélni, kinek-kinek a gondolkodását, mentalitását hogyan alakítja a kényszerű alkalmazkodás a diktatúrához.  (Kivéve Lulut s a többi együgyű szenteket, akik „valamikor beakadtak az idő finom hálójába, valami lezáratlan ügyük támadt a történelemmel meg önmagukkal … mert velük mindig ugyanaz a nulla idő van”.) Mit érez a gyermeklány, amikor rájön, hogy a piros mezben ő a stadionbeli képben a diktátor szája, mit érez a Hamlet utolsó előadása előtt, amikor a Claudiust alakító színész is távozik – mi marad itt, ha a zsarnok is elhagyja az országot. 

Sokat változik ez a világ, s mind sivárabb, mégis egy nagyon színes és szerethető kép áll össze az itt élő emberekről és a városról. A mi mai életünkhöz mérve egy emberléptékűbb, patriarchálisabb közeg. Ebben nem kis része van annak, hogy megismerjük a család egész huszadik századi történetét is, a nagyszülőket fiatalkorukban, s nemcsak a személyüket, de a korabeli világot is, egészen az 1910-es évekig, a személyes történeteket párhuzamosan az országot ért traumákkal, az elszakadással, a visszacsatolással, a kommunizmussal, torkollva a legsötétebb diktatúrába. A lány mai élményeit megélték a nagyszülei, mindenre van párhuzam a múltjukból: úgy tanítják neki románul a földrajzot, mint hajdan a nagyapjának, úgy kell feltűznie az iskolai karszámot, mint Lili néniéknek a hatszögű sárga csillagot, úgy szüntetik meg a magyar iskolát csak elhallgatással tudatva, mint 44-ben Jenő nagybátyja ügyvédi irodáját, Pál nagybátyja sportszerboltját. 

A kétfelől összeérő család tagjainak  mégis semmi közük egymáshoz, K. és K. két erdélyi magyar nő közös unokájuk bölcsője felett idegen tükörként nézik egymásban saját életük hiányzó másik felét: Klári Kockát, aki megcsinálta orvosi és mozgalmi karrierjét, és milyen áron, és Kocka Klárit, aki nem csinálta meg festői karrierjét, és milyen áron. 

A kislány legnagyobb gyermekkori traumáját, apjához való viszonyát az ószeren a könnyárusnak némán elmondott történeteiből ismerjük meg. S rápillanthatunk apján s nagybátyján keresztül a negyvenes-ötvenes-hatvanas évek nemzedékére is, a korra, amelyben létrejött a diktatúra, amelybe a lány már beleszületett, s amelyben a két testvér addig is eltérő sorsa az apja számára kilátástalan és végzetes irányt szabott.

Ezekben az években, a napi veszteségek mellett kellett megkapaszkodnia/uk, mert „mindig van egy másik világ”. Az egyik legtorokszorítóbb fejezet a Hosszú nap című, amelyben az anyát beviszik a szekura, s másnap kimerülve, későn ér haza. A kis család melege, s a város óvó közössége itt tapintható ki leginkább. Felszabadítóak az utolsó fejezetek, 89 decemberének napjai, majd jön a hirtelen megtorpanás: és most mi lesz? mert most már erre válaszolni kell, neki magának, felelősen és szabadon. 

Trifonovné Karajz Borbála

könyvtáros
2015